First Book ~ Chapter 5

Sziasztok! Meghoztam az újabb részt, sajnálatos módon, egy héttel később... Remélem azért nem haragszotok és írtok egy kis véleményt az új részről! :)
Jó Olvasást!  

Egy ideig csak néztem Simon szemeibe, amik tompán csillogtak, elnyomván az én tudatba hatoló tekintetem próbálkozásait. Miután föladtam azzal a reménnyel, hogy hátha tudok más gondolataiban kutakodni, lenéztem a földre és azon kezdtem el filozofálni, hogy mit is kéne először kérdeznem, ha már egy ilyen jó alkalmam nyílt rá. Sok-sok kérdés fordult meg a fejemben, azonban ezek többségét próbáltam eltüntetni elmémből, mert igen személyesek is voltak a kupacban és… nem lett volna merszem megkérdezni őket társamtól. Miután vagy három perces néma gondolkozás után sikerült megtalálnom az ideális kérdést, kék íriszeibe szegeztem érdeklődő tekintetem és nyeltem egy egészen nagyot.

– Azt… azt hiszem meg van az első kérdés – mondtam a lehető leghalkabban, ugyanis számomra olyan volt a mondat hangossága, mintha kiabálnák, Simon szemszögéből viszont halk egércincogáshoz érhetett fel. Válasza előtt a szemem újra a padlót vette célba, hogy még végképpen ne keljen látom azt, ahogy válaszol.

– Akkor tedd fel! – hallottam meg mély, de mégis a fülemnek kellemes, baritonját. Válasza közben a tekintetem felvándorolt a szemben lévő bútor sarkához, amit úgy bámultam meg mintha egy igen érdekfeszítő dolog lenne ott. Gyávaságomban azt se tudjam, hogy előbb legyek-e cseresznye vagy inkább paradicsom színű. Sóhajtottam egyet, hogy az arcomba szálló vér visszatérjen a kitérő után a helyére, és azért, hogy a hevesen dobogó szívem kicsi lenyugodjon. Mielőtt még kinyitottam volna a szám, hogy feltegyem a legelső kérdésemet, szemeim lassan Simon kockás ingére vándoroltak, ami miatt a srácnak kaján vigyor terült szét az arcán. A pír, amit nagy nehezen eltüntettem arcfelületemről, visszatért arra a helyre ahol, amióta Simon közelében vagyok, szinte mindig jelen van.

Miközben idegességemben azt sem tudtam, hogy merre nézzek akkor, amikor felteszem a várva várt kérdést. Oda és vissza kapkodtam a fejem hol a padló, hol pedig a kanapé között. Egy váratlan pillanatban, amikor már kezdtem lenyugodni és felkészülni a válaszára Simon közel hajolt hozzám és megragadta a kezeimet, emiatt fel kellett néznem és ennek következtében a távolság köztünk, vagyis az orrunk között, három teljes centiméterre csökkent. – Ezt nem hiszem el! – üvöltöztem magamban, miközben vérvörös lett az arcom. Bármennyire akartam nem tudtam elfordulni kék íriszeitől. Tekintete csak úgy vonzott magához, mint egy mágnes. Tudtam, hogy történni fog egy olyan dolog, aminek nem kéne megtörténnie. Nem szabad! Nem hagyhatom! Nem engedhetek egy olyan embernek, akit nem is ismerek! Annak, aki lehet, hogy egész idáig csak hazudott nekem! Nem! Nem…

Közel hajolt egészen a számig és sóhajtott egyet, majd az előbbi sóhaj hatására kaján vigyor terült szét az arcán, ami következtében – teljesen érthetetlen okok miatt – nekem is ugyan ez a jelenség ment végbe, csak az enyémhez egy „kis” pipacsvörösség is társult.

– Azt szerettem a legjobban benned, hogy vad voltál – mondta és emiatt boldogság áradt szét a testemen. Teljesen bekattantam csak egy elengedett – de mégis irtózatosan helyes – mosoly miatt. Az arca csak úgy ragyogott a boldogságtól, ami az én képemen is eléggé meglátszódhatott. Megfogta a kezével a nyakam és emiatt az érintés miatt az egész testemen végig futott egy kis libabőr. Miért vágytam egy olyan ember csókjára, akit csak pár órája ismertem? Miért forogtak, olyan képek az elmémbe ahol csókolózunk? És egyáltalán miért fordult meg bennem az a dolog, hogy ő és én? Nem tudom, de valami belső erő kényszerített arra, hogy megtegyem azt, ami eddig – egy pár perce – még a lehetetlennel volt egyenlő. Kezével a nyakamnál fogva gyengéden magához húzott és megcsókolt. Abban a pillanatban, amikor ajka az enyémhez ért a tüdőmben valahol legbelül fellobbant a tűz. Vadul visszacsókoltam és mind a két kezemet a vállára raktam és gyengéden ránehezedtem. Simon szép lassan visszatolt a kanapéra, és amikor a fejem elérte a puha kanapé háttámláját, kezét mellém tette és hosszasan elvált tőlem, ezt egy kicsit szomorkodva tapasztaltam, amit természetesen csak magamban mutattam ki.

Egy darabig csak bámultam rá, mit borjú az új kapura. Semmi mást nem csináltunk vagy két percig csak fürkésztük egymás arcát mosolyogva.

– Hát… az egyszer biztos, hogy ez nagyon hiányzott. – tolta el magát a háttámláról és dobta le magát mellém. Én még mindig vigyorogva bámultam a megüresedett levegőt ahol egykor Simon volt. Hiányzott, mi? Lassacskán kezdtem rájönni, hogy biztosan ismertük egymást a baleset előtt és arra a kérdésre is válaszoltam magamban, ami minden egyes másodpercben a fejemben járt. Vagyis Simonnal tényleg volt valami mielőtt elütöttek. Nem mondom azt, hogy titokban nem ebbe reménykedtem, hiszen ki ne álmodozna egy ilyen srácról?

 – Hiányzott? – idéztem őt mosolyogva és még mindig a csók hatása alatt állva bátran pillantottam felé. – Tehát nem csak szobatársak voltunk, ugye? – Lassan bólintott én pedig az ingén lévő kockákat kezdtem nagy bőszen számolgatni, mielőtt még elpirulnék. – Akkor folytatunk, kellene azt, amit abba hagytunk nem? Vagyis nem lenne jobb neked, ha újra együtt lennénk? – kérdeztem olyan bátorsággal, hogy még magamat is megleptem. Ő pedig elmosolyodott, de az a vigyor nem volt akármilyen. Nagyon, de nagyon ravasz somolygás lepte el a képét… Elkezdtem aggódni.

– Időközben újra belém szerettél? – A vörösség, amit eddig próbáltam rejtegetni egy pillanat alatt előtűnt. – Az arcod mindent elárul, tehát gondolom a válaszod egy igen. – Paradicsom vörös fejjel kezdtem bámulni a cipőm orrát, amit mindig akkor teszek, ha ideges vagyok. Kaján vigyorral állt fel a kanapéról és elém állt irtózatosan titokzatos módon. – Na, gyere, elviszlek motorozni.

– Azt már nem! – mondtam kicsit felháborodva, mert eléggé haragudtam magamra, hogy nem tudtam gyorsan feltenni az első kérdést. Meg persze rá is mivel el akarta terelni a témát!

– Akkor kérdezz! – parancsolt rám egy kicsit türelmetlen módon, de még sem annyira ijesztően, mint amennyire számítottam volna tőle. Hát jó!

– Milyen személyiségű ember voltam? Élnek-e a szüleim? Ha lélegeznek, hol vannak? Hogy kerültem ebbe a házba feltételezem tizenhét vagy tizennyolc évesen? Hogy ismertelek meg? Hova járok iskolába? Van testvérem? – hadartam el egy szuszra az összes fejemben megjelenő kérdést, miközben a könyvekre tévedt a tekintetem, már csak azért is, hogy ne kelljen, szembenézem Simonnal, aki elég meglepett arcot vágott. Ez feltételezéseim szerint két ok miatt történhetett meg.  Az egyik az, hogy nem hitte volna, hogy ennyi kérdésem van, már pedig nekem még háromszázezerszer több is akad a fejemben, de akkor perpillanat ezeket tartottam fontosnak feltenni. A másik pedig az, hogy nem gondolta volna, hogy ellentmondok neki egy kis motorozásra egy igazán vadító csók után. Pf… Simon ennyit rólad.

Mikor tekintetem az eléggé vastagnak tűnő könyvek közül, a padlóra irányult, onnan pedig a szobában jelenlévő férfi cipőjére, nem volt megállás egészen az arcába néztem a reakciójára várva. Halvány mosoly jelent meg arcán majd szemembe pillantott és újra helyet foglalt, de most nem mellém ült le, hanem velem szembe.

– Azt hiszem ez hosszú lesz – túrt bele hajába és egy pillanatig rácsukta íriszeire a szemhéját, hogy összeszedje a gondolatait. Vagyis külső szemlélőként totálisan annak tűnt. – Milyen voltál? Hát… - Itt elmosolyodott. – Az első találkozásunkkor, ha lehet agy nevezni, rettegtem tőled és halálfélelmem volt, amikor belenéztem a szemeidbe, pedig két évvel fiatalabb vagy nálam. – Elkezdtek pörögni a fejemben a fogaskerekek, így egy századmásodperc gondolkozás alatt kitaláltam, hogy húsz éves. Arcomon a meglepettség uralkodott és persze ehhez társult az, hogy az íriszeim kis tányér méretűvé növekedtek. Ő félt tőlem? – Ne vágj ilyen képet. Elképesztően határozott voltál és bármelyik pillanatban, ha egy rossz lépést tettem ki tudtál volna nyírni egy mozdulattal. Hm… Nagyon ravasz és megfontolt voltál, de ami ennél is ijesztőbb, hogy semmitől se féltél.

– Egyszóval nem ilyen kis beszari, mint most – pillantottam végig magamon egy fintorral.  – Azért mégis mennyire menő már az, ha ilyen voltam. – gondoltam magamban csalódottsággal az arcomon, ugyanis ha már arra gondoltam, hogy mindig elpirultam, ha valamit csinált velem, már egy szánalmas archúzás kenődött a képemre.

– Hát bátrabb voltál az biztos. Úgy megsúgom nagyon fura, hogy ilyen kis félénk vagy. – vigyorgott egyet a Colgate vigyorával, ezzel eltüntetvén az én szánakozó tekintetemet egy mosolyra.

„Sötét volt és csepergett az eső. London utcáit a megszokott sötét felhők borították, amik csak úgy ontották magukból a „mennyei vizet”. Hajnali kettő körül járhatott az idő, így nem csoda hogy csak egy pár részeg embert és néhány arra járó felnőttet vetett oda a sors arra a bizonyos útszakaszra ahol egy gyilkos járkált. Senki sem tudta, hogy ő az, akitől rettegni kell, mert aki nem ismerte egyszerűen annyit mondott, hogy „kivételes szépség”. Nem volt csupán tizenhét éves mégis annyi vér és szenvedés tapadt kezeire, hogy azokat akkor se tudná lemosni, ha tízezer évig, próbálná. Magas sarkú cipőjének tompa, mégis monoton koppanásai hallattszódtak az egész utcában, amelyeket meg a szürke árnyalatú házfalak is visszavertek. Az utcalámpák fénye ismét arra vezette amerre nem kéne mennie. Egy újabb ember halálához, egy vadonatúj halálsikolyhoz és a mámorító vérhez, ami már hat éves kora óta megbabonázta. Félreértés ne essék nem volt elmebeteg csak éppen a megszokottól más nézeteket és elméket vallott. Bár ezen a reakción, olyan emlékek miatt, mint ami neki volt, senki sem csodálkozna. Fáradt és elkeseredett sóhaj közben megtörölte szemeit és befordult az egyik kisebb mellékutcába, melyben egyetlenegy gyatra fényű lámpa világított.

– Ki ez a gyönyörűség a szemem előtt? – Hallattszódott egy hang az utca másik végéről, melynek tulajdonosa komótosan sétált a lány felé. Kate nem ijedt meg, sőt meg sem hátrált a félelmetesen kinéző és rettenetes szájszagtól bűzlő embertől, hanem inkább megszaporázta a lépteit és a férfit vette célpontnak, akár egy vadászó tigris. A hímnemű embernek kaján vigyor lepte el az arcát – Nem hittem, hogy itt is találni fogok egy jól is kinéző kurvát. – A lány figyelmen kívül hagyta a sértést és lábaival szaporábban nyomta a talajt, hogy minél előbb odaérjen a kijelölt helyszínre. Nem volt azonban tétlen sétálás közben ugyanis már a kezében tartotta a – természetesen csak a kabát ujja alatt – kis kését. A távolság egyre csökkent a két személy között, de egyikőjük sem hátrált. A lány, azért mert fontos dolga volt és nem volt hajlandó efféle iszákosokkal foglalkozni, a hapsi a benne megmaradó alkohol hatására. – Gyere szépségem senki sem fog bántani! – tárta szét a karját a kocsma patkány, akkor, maikor már csak két méter választotta el őket egymástól.

– Lehet, hogy engem nem, de téged igen – súgta fülébe a férfinek, akinek a hasából már egy tőr állt ki. – Mindig is utáltam azokat az embereket, akik ilyenekre vetemednek, és nem tudják mi is az az igaz fájdalom. – Húzta ki a rögtönzött fegyvert a sörhasból, amiből egy lyukon keresztül szivárgott a vér. Hátra tántorgott majd meglepett fejjel bámult a nő zöld íriszeibe, amelyek a halál torkát is megjárták már, és csak annyit mondott „Miért?”. És elterült a földön. Nem tudni, hogy az alkohol miatt, amiből a kelleténél már több volt, benne vagy azért mert tudta, hogy meg fog halni egy szépséges bukott angyal kezei által, mert, hogy így hívták Kate Sweetet, ha megtudták, hogy ő volt. Bukott angyal.”