First Book ~ Chapter 5

Sziasztok! Meghoztam az újabb részt, sajnálatos módon, egy héttel később... Remélem azért nem haragszotok és írtok egy kis véleményt az új részről! :)
Jó Olvasást!  

Egy ideig csak néztem Simon szemeibe, amik tompán csillogtak, elnyomván az én tudatba hatoló tekintetem próbálkozásait. Miután föladtam azzal a reménnyel, hogy hátha tudok más gondolataiban kutakodni, lenéztem a földre és azon kezdtem el filozofálni, hogy mit is kéne először kérdeznem, ha már egy ilyen jó alkalmam nyílt rá. Sok-sok kérdés fordult meg a fejemben, azonban ezek többségét próbáltam eltüntetni elmémből, mert igen személyesek is voltak a kupacban és… nem lett volna merszem megkérdezni őket társamtól. Miután vagy három perces néma gondolkozás után sikerült megtalálnom az ideális kérdést, kék íriszeibe szegeztem érdeklődő tekintetem és nyeltem egy egészen nagyot.

– Azt… azt hiszem meg van az első kérdés – mondtam a lehető leghalkabban, ugyanis számomra olyan volt a mondat hangossága, mintha kiabálnák, Simon szemszögéből viszont halk egércincogáshoz érhetett fel. Válasza előtt a szemem újra a padlót vette célba, hogy még végképpen ne keljen látom azt, ahogy válaszol.

– Akkor tedd fel! – hallottam meg mély, de mégis a fülemnek kellemes, baritonját. Válasza közben a tekintetem felvándorolt a szemben lévő bútor sarkához, amit úgy bámultam meg mintha egy igen érdekfeszítő dolog lenne ott. Gyávaságomban azt se tudjam, hogy előbb legyek-e cseresznye vagy inkább paradicsom színű. Sóhajtottam egyet, hogy az arcomba szálló vér visszatérjen a kitérő után a helyére, és azért, hogy a hevesen dobogó szívem kicsi lenyugodjon. Mielőtt még kinyitottam volna a szám, hogy feltegyem a legelső kérdésemet, szemeim lassan Simon kockás ingére vándoroltak, ami miatt a srácnak kaján vigyor terült szét az arcán. A pír, amit nagy nehezen eltüntettem arcfelületemről, visszatért arra a helyre ahol, amióta Simon közelében vagyok, szinte mindig jelen van.

Miközben idegességemben azt sem tudtam, hogy merre nézzek akkor, amikor felteszem a várva várt kérdést. Oda és vissza kapkodtam a fejem hol a padló, hol pedig a kanapé között. Egy váratlan pillanatban, amikor már kezdtem lenyugodni és felkészülni a válaszára Simon közel hajolt hozzám és megragadta a kezeimet, emiatt fel kellett néznem és ennek következtében a távolság köztünk, vagyis az orrunk között, három teljes centiméterre csökkent. – Ezt nem hiszem el! – üvöltöztem magamban, miközben vérvörös lett az arcom. Bármennyire akartam nem tudtam elfordulni kék íriszeitől. Tekintete csak úgy vonzott magához, mint egy mágnes. Tudtam, hogy történni fog egy olyan dolog, aminek nem kéne megtörténnie. Nem szabad! Nem hagyhatom! Nem engedhetek egy olyan embernek, akit nem is ismerek! Annak, aki lehet, hogy egész idáig csak hazudott nekem! Nem! Nem…

Közel hajolt egészen a számig és sóhajtott egyet, majd az előbbi sóhaj hatására kaján vigyor terült szét az arcán, ami következtében – teljesen érthetetlen okok miatt – nekem is ugyan ez a jelenség ment végbe, csak az enyémhez egy „kis” pipacsvörösség is társult.

– Azt szerettem a legjobban benned, hogy vad voltál – mondta és emiatt boldogság áradt szét a testemen. Teljesen bekattantam csak egy elengedett – de mégis irtózatosan helyes – mosoly miatt. Az arca csak úgy ragyogott a boldogságtól, ami az én képemen is eléggé meglátszódhatott. Megfogta a kezével a nyakam és emiatt az érintés miatt az egész testemen végig futott egy kis libabőr. Miért vágytam egy olyan ember csókjára, akit csak pár órája ismertem? Miért forogtak, olyan képek az elmémbe ahol csókolózunk? És egyáltalán miért fordult meg bennem az a dolog, hogy ő és én? Nem tudom, de valami belső erő kényszerített arra, hogy megtegyem azt, ami eddig – egy pár perce – még a lehetetlennel volt egyenlő. Kezével a nyakamnál fogva gyengéden magához húzott és megcsókolt. Abban a pillanatban, amikor ajka az enyémhez ért a tüdőmben valahol legbelül fellobbant a tűz. Vadul visszacsókoltam és mind a két kezemet a vállára raktam és gyengéden ránehezedtem. Simon szép lassan visszatolt a kanapéra, és amikor a fejem elérte a puha kanapé háttámláját, kezét mellém tette és hosszasan elvált tőlem, ezt egy kicsit szomorkodva tapasztaltam, amit természetesen csak magamban mutattam ki.

Egy darabig csak bámultam rá, mit borjú az új kapura. Semmi mást nem csináltunk vagy két percig csak fürkésztük egymás arcát mosolyogva.

– Hát… az egyszer biztos, hogy ez nagyon hiányzott. – tolta el magát a háttámláról és dobta le magát mellém. Én még mindig vigyorogva bámultam a megüresedett levegőt ahol egykor Simon volt. Hiányzott, mi? Lassacskán kezdtem rájönni, hogy biztosan ismertük egymást a baleset előtt és arra a kérdésre is válaszoltam magamban, ami minden egyes másodpercben a fejemben járt. Vagyis Simonnal tényleg volt valami mielőtt elütöttek. Nem mondom azt, hogy titokban nem ebbe reménykedtem, hiszen ki ne álmodozna egy ilyen srácról?

 – Hiányzott? – idéztem őt mosolyogva és még mindig a csók hatása alatt állva bátran pillantottam felé. – Tehát nem csak szobatársak voltunk, ugye? – Lassan bólintott én pedig az ingén lévő kockákat kezdtem nagy bőszen számolgatni, mielőtt még elpirulnék. – Akkor folytatunk, kellene azt, amit abba hagytunk nem? Vagyis nem lenne jobb neked, ha újra együtt lennénk? – kérdeztem olyan bátorsággal, hogy még magamat is megleptem. Ő pedig elmosolyodott, de az a vigyor nem volt akármilyen. Nagyon, de nagyon ravasz somolygás lepte el a képét… Elkezdtem aggódni.

– Időközben újra belém szerettél? – A vörösség, amit eddig próbáltam rejtegetni egy pillanat alatt előtűnt. – Az arcod mindent elárul, tehát gondolom a válaszod egy igen. – Paradicsom vörös fejjel kezdtem bámulni a cipőm orrát, amit mindig akkor teszek, ha ideges vagyok. Kaján vigyorral állt fel a kanapéról és elém állt irtózatosan titokzatos módon. – Na, gyere, elviszlek motorozni.

– Azt már nem! – mondtam kicsit felháborodva, mert eléggé haragudtam magamra, hogy nem tudtam gyorsan feltenni az első kérdést. Meg persze rá is mivel el akarta terelni a témát!

– Akkor kérdezz! – parancsolt rám egy kicsit türelmetlen módon, de még sem annyira ijesztően, mint amennyire számítottam volna tőle. Hát jó!

– Milyen személyiségű ember voltam? Élnek-e a szüleim? Ha lélegeznek, hol vannak? Hogy kerültem ebbe a házba feltételezem tizenhét vagy tizennyolc évesen? Hogy ismertelek meg? Hova járok iskolába? Van testvérem? – hadartam el egy szuszra az összes fejemben megjelenő kérdést, miközben a könyvekre tévedt a tekintetem, már csak azért is, hogy ne kelljen, szembenézem Simonnal, aki elég meglepett arcot vágott. Ez feltételezéseim szerint két ok miatt történhetett meg.  Az egyik az, hogy nem hitte volna, hogy ennyi kérdésem van, már pedig nekem még háromszázezerszer több is akad a fejemben, de akkor perpillanat ezeket tartottam fontosnak feltenni. A másik pedig az, hogy nem gondolta volna, hogy ellentmondok neki egy kis motorozásra egy igazán vadító csók után. Pf… Simon ennyit rólad.

Mikor tekintetem az eléggé vastagnak tűnő könyvek közül, a padlóra irányult, onnan pedig a szobában jelenlévő férfi cipőjére, nem volt megállás egészen az arcába néztem a reakciójára várva. Halvány mosoly jelent meg arcán majd szemembe pillantott és újra helyet foglalt, de most nem mellém ült le, hanem velem szembe.

– Azt hiszem ez hosszú lesz – túrt bele hajába és egy pillanatig rácsukta íriszeire a szemhéját, hogy összeszedje a gondolatait. Vagyis külső szemlélőként totálisan annak tűnt. – Milyen voltál? Hát… - Itt elmosolyodott. – Az első találkozásunkkor, ha lehet agy nevezni, rettegtem tőled és halálfélelmem volt, amikor belenéztem a szemeidbe, pedig két évvel fiatalabb vagy nálam. – Elkezdtek pörögni a fejemben a fogaskerekek, így egy századmásodperc gondolkozás alatt kitaláltam, hogy húsz éves. Arcomon a meglepettség uralkodott és persze ehhez társult az, hogy az íriszeim kis tányér méretűvé növekedtek. Ő félt tőlem? – Ne vágj ilyen képet. Elképesztően határozott voltál és bármelyik pillanatban, ha egy rossz lépést tettem ki tudtál volna nyírni egy mozdulattal. Hm… Nagyon ravasz és megfontolt voltál, de ami ennél is ijesztőbb, hogy semmitől se féltél.

– Egyszóval nem ilyen kis beszari, mint most – pillantottam végig magamon egy fintorral.  – Azért mégis mennyire menő már az, ha ilyen voltam. – gondoltam magamban csalódottsággal az arcomon, ugyanis ha már arra gondoltam, hogy mindig elpirultam, ha valamit csinált velem, már egy szánalmas archúzás kenődött a képemre.

– Hát bátrabb voltál az biztos. Úgy megsúgom nagyon fura, hogy ilyen kis félénk vagy. – vigyorgott egyet a Colgate vigyorával, ezzel eltüntetvén az én szánakozó tekintetemet egy mosolyra.

„Sötét volt és csepergett az eső. London utcáit a megszokott sötét felhők borították, amik csak úgy ontották magukból a „mennyei vizet”. Hajnali kettő körül járhatott az idő, így nem csoda hogy csak egy pár részeg embert és néhány arra járó felnőttet vetett oda a sors arra a bizonyos útszakaszra ahol egy gyilkos járkált. Senki sem tudta, hogy ő az, akitől rettegni kell, mert aki nem ismerte egyszerűen annyit mondott, hogy „kivételes szépség”. Nem volt csupán tizenhét éves mégis annyi vér és szenvedés tapadt kezeire, hogy azokat akkor se tudná lemosni, ha tízezer évig, próbálná. Magas sarkú cipőjének tompa, mégis monoton koppanásai hallattszódtak az egész utcában, amelyeket meg a szürke árnyalatú házfalak is visszavertek. Az utcalámpák fénye ismét arra vezette amerre nem kéne mennie. Egy újabb ember halálához, egy vadonatúj halálsikolyhoz és a mámorító vérhez, ami már hat éves kora óta megbabonázta. Félreértés ne essék nem volt elmebeteg csak éppen a megszokottól más nézeteket és elméket vallott. Bár ezen a reakción, olyan emlékek miatt, mint ami neki volt, senki sem csodálkozna. Fáradt és elkeseredett sóhaj közben megtörölte szemeit és befordult az egyik kisebb mellékutcába, melyben egyetlenegy gyatra fényű lámpa világított.

– Ki ez a gyönyörűség a szemem előtt? – Hallattszódott egy hang az utca másik végéről, melynek tulajdonosa komótosan sétált a lány felé. Kate nem ijedt meg, sőt meg sem hátrált a félelmetesen kinéző és rettenetes szájszagtól bűzlő embertől, hanem inkább megszaporázta a lépteit és a férfit vette célpontnak, akár egy vadászó tigris. A hímnemű embernek kaján vigyor lepte el az arcát – Nem hittem, hogy itt is találni fogok egy jól is kinéző kurvát. – A lány figyelmen kívül hagyta a sértést és lábaival szaporábban nyomta a talajt, hogy minél előbb odaérjen a kijelölt helyszínre. Nem volt azonban tétlen sétálás közben ugyanis már a kezében tartotta a – természetesen csak a kabát ujja alatt – kis kését. A távolság egyre csökkent a két személy között, de egyikőjük sem hátrált. A lány, azért mert fontos dolga volt és nem volt hajlandó efféle iszákosokkal foglalkozni, a hapsi a benne megmaradó alkohol hatására. – Gyere szépségem senki sem fog bántani! – tárta szét a karját a kocsma patkány, akkor, maikor már csak két méter választotta el őket egymástól.

– Lehet, hogy engem nem, de téged igen – súgta fülébe a férfinek, akinek a hasából már egy tőr állt ki. – Mindig is utáltam azokat az embereket, akik ilyenekre vetemednek, és nem tudják mi is az az igaz fájdalom. – Húzta ki a rögtönzött fegyvert a sörhasból, amiből egy lyukon keresztül szivárgott a vér. Hátra tántorgott majd meglepett fejjel bámult a nő zöld íriszeibe, amelyek a halál torkát is megjárták már, és csak annyit mondott „Miért?”. És elterült a földön. Nem tudni, hogy az alkohol miatt, amiből a kelleténél már több volt, benne vagy azért mert tudta, hogy meg fog halni egy szépséges bukott angyal kezei által, mert, hogy így hívták Kate Sweetet, ha megtudták, hogy ő volt. Bukott angyal.”

First Book ~ Chapter 4

Sziasztok! :) Hirtelen módon a rengeteg hozzászólástól megjött az ihletem! Köszönöm szépen őket! A rész hosszabb lett, sokkal hosszabb! :) Viszont ehhez a fejezethez is megkérném ugyanazt mint az előzőnél. Elmondanátok a véleményeteket a fejezetről vagy a blogról? Előre is köszönöm! :) Jó olvasást! 

Megragadta a karomat és kifele húzott a szobából. Kinyitotta előttem az ajtót és úriember módjára azt várta, hogy én lépjek ki előbb, amit kisvártatva meg is tettem egy kis vörösséggel az arcomon. Mielőtt még becsukta volna az ajtót, visszanéztem a szobára, amiben a saját rothadásom illatát is éreztem. Minden pillanat, amit benne töltöttem szenvedés volt, így természetesen nem fog hiányozni. Gondolataimból az ébresztett fel, hogy Simon becsukta maga mögött a nagy barna fadarabot, ami elválasztotta a folyosót, attól a szűk kis szobától. – Vége. Soha többé nem kell betennem a lábam abba szobába, természetesen csak akkor, ha a srác, akiben annyira megbíztam, sikeresen kijuttat ebből az épületből és elvisz, valahova ami annyira messze van innen, hogy soha a büdös életbe nem kell rá néznem erre az épületre – elmélkedtem tovább a folyosón való sétálás közben. Az izgulásomat próbáltam leplezni, nehogy a végén még miattam kelljen lebuknunk. A folyosó közepe fele megpillantottam az ápolónőmet, vagyis azt az ápolót, aki eddig velem is foglalkozott. Most pedig mintha nem is vett volna észre, úgy ment el mellettem. Egy tálcát vitt a kezébe, amin volt három szelet vajas kenyér, sajt, paradicsom és egy bögre tea. Igazán mélyenszántó emlékeket idézett fel bennem ez az ínycsiklandozó reggeli. Amikor ugyanis bevillant, hogy ma még nem ettem semmit. Kapkodva ragadtam meg a mellettem sétáló teljesen nyugodt férfi karját, vagyis Simonét.

– Mi az? – suttogta, úgy hogy a főorvos úr, aki éppen mellettünk rohant el meg ne hallja.  

– Simon… - suttogtam reménykedve mégis egyszerre félve a válaszától. – Mennyi az idő? – Weer felhúzott szemöldökkel bámult rám. – Mondd már! – utasítottam, ugyanis egye ágában se volt megmondani. – Fontos! – Utolsó megszólalásom után képes volt felhúzni az ingének az ujját és rá pillantania órájára.

– Fél tíz lesz két perc múlva. Miért? – vágta a megszokott értetlen tekintetét. Nem mintha ismerném, de ezt a fejet ma már négyszer láttam legalább. Suttogva kezdtem neki magyarázni azt, hogy miért is vagyok olyan ideges, miközben beszálltunk a liftbe, ami a folyosó végén volt található. Szerencsémre csak mi ketten tartózkodtunk a klausztrofóbiásak rémálmába.

– Az ápolónő… Ha nekem viszi a reggelit, akkor bizonyosan először, leteszi a tálcát a kis asztalra, ami a szék mellett van, majd bekopog a fürdőbe, hogy bent vagyok-e. Utána vár egy kicsit, majd benyit a szobába és meglátja, hogy nem vagyok bent. Ezek után oda szalad a vész gombhoz, ami azt jelzi, hogy elszöktem – idegességemben azt se vettem észre, hogy már vagy egy két perce Simon kezét szorongatom. Nem mintha zavarta volna. Sőt… Belül tudtam, hogy biztosan élvezi. A héten ez volt a második szökési kísérletem. Három napja megpróbáltam megszökni, de nem igazán sikerült ugyanis az történt, hogy Bella, vagyis az ápoló azt csinálta, amit az előbb elmondtam és még mielőtt sikerült volna kilépnem a kórház bejáratán elkaptak. – Körülbelül van, fél percünk mire kiérnek a biztonsági őrök, hogy megtaláljanak – hadartam gyorsan el még mielőtt kiléptünk volna a liftből. Amikor ugyanis megpillantottam a bejárati ajtót a kelleténél kicsit erősebben markoltam meg társam (ha hívhatom így Simont) kezét.

Az a pár másodperc… Pár szekund választott el a szabadságtól. Két méterre voltunk a kijárattól, amikor egy őr elénk állt. Basszus. Kérni fogja a személyigazolványt. Hát igen… ezt onnan tudtam, hogy az előző kísérletem ebbe bukott meg, mert ugye bár nekem tudomásom szerint nincsen személyigazolványom. A másik tervromboló dolog pedig az volt, hogy fölismertek. Most, a kettő közül leginkább az első aggaszt, ugyanis fölismerni biztosan nem fognak, de ha nincsen igazolványom, nem tudom igazolni magamat…

– Elkérhetném az önök személyigazolványát. Elnézést kérek minden kellemetlenségéért, de egy betegünk megszökött és nem tudhatjuk, hogy merre ment, ezért kellene igazolni magukat. – Annyira megijedtem, hogy elharaptam az ajkam, amiből a megszokott fémes, vörös vér kezdett szivárogni.  

– Természetesen megértem az intézkedését. – válaszolt Simon, miközben elkezdett kutakodni a táskájában. Én pedig igazán meglepetten kaptam oda a fejemet, mert nem igazán értettem, hogy mit is tervez. Miután előkotorta a két, ismétlem két igazolványt az őr kezébe nyomta. Mikor észrevette, hogy egy ideje bámulok rá, összeráncolta a szemöldökét, amolyan „Fejezd már be és viselkedj természetesen!” módon. Gyorsan visszafordultam az őrhöz, aki bólintott és arrébb állt, majd visszaadta partneremnek a műanyaglapokat. – Köszönöm szépen. – mosolygott udvariasan a srác, aki éppen kiszabadított erről a helyről.

– Nem, én köszönöm a megértésüket. – nyitotta ki az ajtót a férfi és ezzel kiengedve azt, akit mostanra már az egész kórház kereshet. Simon karon öltve léptem át a küszöböt.

A fény, ami a szabadságot jelezte kiégette a retinámat, ezért becsuktam a szememet, ami miatt viszont nem láttam semmit. Gondolom Simon látta, hogy mint kínlódok össze-vissza ezért, mint a vakokat, elkezdett vezetni. Szótlanul sétálunk, ő látta merre megyünk én pedig nem.  Egyszer csak megállt és elengedte a kezemet. Megtorpantam és hunyorítottam egy kicsit hogy lássam miért is állt meg Simon. Halványan, de megláttam egy kocsi körvonalait ahova nagy bőszen szállt be, majd intett egyet arra utalva, hogy másszak be én is az Audiba. Valahogy sikerült fél vakon eltalálnom a kocsi ajtójához, majd kinyitva azt beszálltam az igen nagy eleganciával rendelkező fekete kocsiba. Az ülése olyan volt számomra, mintha a mennybe kerültem volna. Simon felé fordultam, aki már indította volna a kocsit.

– Köszönöm, hogy megmentettél. – köszöntem meg enyhe pírral az arcomon. Rám nézett majd halványan elmosolyodott és biccentett egyet. – De lenne egy kérdésem. – mondtam erre ő beindította a kocsit és kihajtott a parkolóból.

– Az hogy honnan van személyigazolványom a képeddel ahol barna hajjal és szemmel te szerepelsz rajta? – bólintottam. – Ez egyszerű. Hiszen még a baleset előtt is ismertelek és egy ilyen igazolványra mindig szükség volt. – nézte az utat közben elejtett egy mosolyt. Nem válaszoltam és nem kérdeztem többet, mert tudtam, hogy ez éppen elég bizonyíték arra, hogy tényleg nem gonosz és arra, hogy tényleg ismer. Azonban egy kérdést nem bírtam magamban tartani, vagyis kettőt, de a másodikat nem tettem fel, pedig az sokkal jobban érdekelt.

– Milyen hosszú lesz az út?

– Két óra. – pillantott az órára, ami tíz óra negyvenkettő percet mutatott. Tehát háromnegyed egyre egy biztonságos helyen leszek, ha ő a „jó”. Az ablakra döntöttem a fejem és néztem az elsuhanó fákat és házakat, amik szinte összemosódtak. Csak néztem, ahogy az emberek sétálnak és élvezik azt, hogy szabadok és mindent tudnak az elmúlt éveikről. Velem ellentétben. Az egy dolog, hogy élvezem én is azt, hogy szabad vagyok, de nem tudok semmit az előző egy vagy éppen két évről, sőt az elmúlt tizennyolc évről sem… Ők kint játszanak, beszélgetnek, bicikliznek, vagy éppen csókolóznak, én pedig itt ülök egy kocsiba egy olyan sráccal, akinek csak a nevét tudom. Lassan behunytam a szemem és álomba merültem.

Arra ébredtem fel, hogy megállt a kocsi. Lassan kinyitottam íriszeimet és Simon felé fordultam, aki éppen akkor húzta be a kéziféket. Fáradtan kipillantottam az ablakon és megállapítottam, hogy egy elég nagy garázsban lehettem. Egy hatalmas ajtócsapódást hallottam mellőlem, ami azt jelezte, hogy Simon kiszállt az autóból. Megdörzsöltem arcomat, hátha talán nem leszek annyira kómás, mint voltam. Társam kinyitotta azt az ajtót, ami az én felemen van.

– Kiszállsz, vagy itt szeretnél maradni? – kérdezte vigyorogva. Komótosan fölkapartam magamat az ülésről és kiszálltam a gépjárműből, ezzel tudatva Simonnal, hogy eszem ágában sincsen benn maradni. Meglepetten tapasztaltam, hogy a garázs, ami az ablakból is nagynak tűnt hatalmas. Méghozzá olyan óriási hogy elfért benne három motor és két kocsi. Kis tányér méretűre nőttek a szemeim. – Tetszik? – kérdezte mosolyogva.

– Ez hatalmas. Persze, hogy tetszik – mosolyogtam. – Majd elviszel motorozni? – bukott ki a számon egy nagyon nagy idiótaság, amit inkább magamban kellett volna tartanom.

– Persze – villantotta ki Colgate mosolyát, amitől majdnem hátast dobtam. – Na, gyere, megmutatom hol laktunk. – mondta és elindult egy ajtó felé. Én viszont megtorpantam a „laktunk” szó miatt. Mi? Mi laktunk? Együtt? A múltban?

„Egy lány járkált föl s alá a házban. Olyan gyorsasággal, hogy az utána szálló tincsei egy hatalmas szőke csíkot alkottak. Olykor-olykor ajkába harapott ugyanis nem tudta, hogy mi legyen a következő lépés. Sarokba szorította őt a tulajdon apja. Zöld íriszei csak úgy villogtak az energiától annak ellenére, hogy már huszonhat órája talpon volt társával együtt. A társa, nevezetesen Simon az ágyában feküdt és érintőképernyős telefonját nyomkodta közben pedig néha elejtett egy aggódó pillantást szerelme felé. Nyugtalan volt Kate miatt, ugyanis nem tudta, hogy túlfogja-e élni a végzetes találkozást, ha elmegy a kijelölt helyszínre. Előbb halna, meg a lányért mintsem lássa, hogy haldoklik. A lány eközben leült arra az ágyra ahol a férfi feküdt.

– Simon… – nézett barátjára, aki a lány hangjára már fel is pillantott telefonja képernyőjéről. – Nem megy. Nincsen ötletem. Meg fogok halni. – mondta ki a számára már száz százalékig biztos ítéletet, amit apja fog a fejére szabni. – Meg fogok halni… - temette az arcát a két tenyere közé és életében harmadjára heves sírásba kezdett. Barátja lerakta maga mellé a telefont és magához húzta a lányt, aki a srácnak szót fogadva a mellkasára hajtotta a fejét. Hajnal volt. A Nap, mint aki ezekre a könnyekre vált volna ezer éve, előbukkant a horizonton, emiatt a szoba rózsaszín és narancssárga színben pompázott. A fiú tudta, hogy a lány túlélő típus, így bizakodva fordult a nap felé, hogy a lány élje túl. Ha ő nem is, a lány igen. Úgy akar meghalni, hogy maga mögött tudhatja barátnője biztonságát. Nem félt a haláltól, mert amióta a lányba szeretett, mindennap átéli a halál közeli élményeket. Kate se félt a haláltól, azonban nem is azért sírt, mert meg fog halni, hanem azért mert tudta, hogy ki fogja a halálbüntetést a fejére szabni. Az apja.”

– Laktunk? – kérdeztem rá ismét a szóra, ami pármásodperce kivert minden agyalágyult gondolatot a fejemből. – Mi? – értetlenkedtem tovább. Simon csak hátrafordult és a komoly tekintettel a szemembe nézett.

– Igen… azonban, – itt elmosolyodott. – majd ezt elmesélem, miután megmutattam a házat. Jó? – kérdezte egy enyhe somolygással a képén. Válaszul bólintottam és elindultam utána. Kinyitotta az előtte lévő ajtót és előre engedett. Egyik pillanatban még nagyon sötét volt a másikban pedig hirtelen a villanyok felkapcsolódtak a lépcsőházban. – Mozgásra bekapcsolódnak – mondta Simon, ezzel megmagyarázva a lámpák automatikus felkapcsolódását. Ha jól számoltam, tizenhat lépcsőfok után egy újabb ajtó következett. Lenyomtam a kilincset, de nem nyílt, tehát ez egyenlő volt azzal a fogalommal, hogy be van zárva. – Itt a kulcs. Kinyitod? – A döbbenettől megint csak bólintottam egyet ugyanis képtelen voltam feldolgozni azt, amit, dolgot, amit egy perce csak úgy totál természetesen mondott nekem. Ha itt laktam volna, akkor úgy, ahogy a filmekben elő kellett volna jönnie az emlékeimnek, amik nem nagyon akartak előbújni. Ez így igazságtalan! Ő mindenre emlékszik! Ő tudja milyen volt gyereknek lenni, én azonban nem tudok semmit! Beszélni, enni, inni, aludni, járni és olvasni tudok. Emlékszek az ízekre meg minden egyéb fontos dologra. Csak arra, nem ami nekem most kéne ezeken kívül! Az emberekre! A szüleimre, rokonaimra! Testvéreimre! Vagy a barátaimra! Az elmúlt tizennyolc évből semmire sem emlékszem. Semmire sem… Arra, ami az elmúlt héten megtörtént arra úgy emlékszem mintha most játszódna a szemem előtt. Miért pont én nekem kellett elfelejteni az emlékeimet?

Belehelyeztem a kulcsot a zárba, majd elfordítottam. Az ajtó egy hangos kattanással jelezte, hogy kinyitottam. Lassan lenyomtam a kilincset és beléptem egy nappaliba. Egy hatalmas előszobába, ami olyan nagy volt, mint a garázs, ha nem nagyobb. Halványkékek voltak a falak… Fapadló volt a lábam alatt, csakúgy ahogy az egész házban. Azonban velem szembe nem a kék árnyalatú fal fogadott, hanem egy négy méterszer négy méteres üvegablak. Mikor jobbra fordítottam a tekintetemet megláttam egy fa csigalépcsőt, ami egy másik szintre vezetett. Amikor viszont balra fordítottam a fejem megláttam egy mini konyhát bárpulttal. Ámuldozva néztem körbe. A szoba közepén egy hatalmas kanapé terpeszkedett két fotellel karon öltve. A színek tökéletesen passzoltak egymáshoz, ugyanis a halványkékhez a sötétkék színű konyha jó választás volt.

– Mutassak valamit? – nézett rám mosolyogva Simon. – Az egész házban ez volt a kedvenc helyed. Ígérem, majd mindent elmesélek, csak hadd mutassam meg. – bólintottam. Átvezetett az egész nappalin, egészen egy barna ajtóig, ami egyáltalán nem passzolt semmihez. Gyönyörű volt már maga az ajtó is, hiszen kilincséről egy bronzbarna, vas borostyán tekergett egészen az ajtófélfáig. Fölemeltem jobb kezemet és végighúztam rajta, hátha majd eszembe jut valami, de a beugró emlékek száma egyenlő volt a nullával. A kezem végül a kilincsnél állt meg. Lassan lenyomtam és kitártam az ajtót. Egy kerek szoba volt az túloldalán ablakok nélkül. Talán ez volt az egész szobának a hátránya. A falak színe halvány barna volt és egy csillár világította be tökéletesen a helyiséget. A falak polcokból álltak, amelyek tele voltak könyvekkel. A szoba közepe pedig be volt „süllyedve” kör alakban. Besétáltam a könyvtárszobába és leszökdécseltem a süllyedésbe vezető három lépcsőfokon, majd ledobtam magam a kör alakú mélyedésben található kanapé szerűségre. Igazából mondanám díványnak, ugyanis az egész mélyedést körbe érte, vagyis olyan volt, mint egy gyönyörű sötétbarna színű félkör alakú kanapé, ugyanis azért nem volt teljes kör, mert hagyni kellett helyet a lépcsőnek is. Ha tényleg itt laktam Simonnal, akkor tényleg ez lehetett a kedvenc helyem.

Törökülésbe ültem le, majd megvártam, amíg a társam meg nem érkezik mellém. Égszínkék íriszeibe néztem a csillogó szemeimmel és elhatároztam, hogy ki fogom magamról kérdezni. Leült mellém és keresztbe tette a lábát.

– Most ki fogsz kérdezni? – kérdezte egy sóhaj kíséretében. Bólintottam…

First Book ~ Chapter 3

Sziasztok! Meghoztam a harmadik fejezetet, így késő este. Remélem tetszeni fog! Írd le hogy tetszett! Jó olvasást! 

Ha azt mondanám, hogy egy hete poshadtam ebben a nyomorult kórházban és ebben a borzalmasan és őrjítően fehér szobában, nem túloznék. Ugyanis a megőrülés határánál álldogáltam teljesen egyedül. Senki sem jött látogatóba. Egy nyomorult emberkét se érdekelt a sorsom a dokin kívül. Így ha szépen szeretnék fogalmazni kezdtem ideges lenni, főleg amiatt, hogy már teljesen jól voltam. Semmi problémám vagy panaszom sem volt. Minden egyes áldott nap, a múltam után való kutatásból huszonnégy órát vett el. Minden perc, amit e fehér falak között töltöttem el, hatvan másodpercet vett el az életemből. Se Davet, se Lizziet nem láttam az óta a nap óta, amikor belőtték a szobám ablakait. Egyedül voltam. Magányos és elkeseredett…

Arcomat a kezeim között temettem el, majd szép lassan kezdtem beletörődni abba, hogy egy senki vagyok. Egy senki, akinek nincsenek barátai, nincsen családja se semmije, ami egyáltalán a múltjához kötné. - Kate Sweet vagyok emberek és elmondom, hogy én vagyok a világ legszerencsétlenebb embere. - gondoltam magamban, megint, mint a héten már sokszor. Fáradtan pillantottam körbe a szobán, amit a napokban már úgy kielemeztem, hogy néha még azt is észrevettem, hogy a polc tetején egy porszemmel kevesebb lett. Esténként pedig soha nem tudtam normálisan aludni ugyanis minden egyes álmomban futottam. Menekültem, rohantam, szaladtam… és így tovább, és így tovább… Viszont két dolog azonos volt minden álmomban. Az, hogy valakik elő menekültem és az, hogy egy papírt szorongattam a kezemben. - Vajon ez is a múltam egyik része lehetett? Vagy csak beképzeltem magamnak megörülésem közepette hogy legalább legyen valamire támaszkodnom? Nem tudom. De egy dolgot azonban megállapíthatok, bárhogy is legyen ez az első dolog, amire úgymond, támaszkodhatok, tehát nem szabad eltolnom magamtól azt a lehetőséget sem, hogy talán tényleg megtörtént velem. – elmélkedtem. Majd a gondolatmenet végeztével, karikás szemekkel pillantottam ki a szoba egyetlen ablakán. Dél fele járhatott az idő. Biztosan meleg lehetett, mert nyár van és mivel hét ágra sütött a nap egyetlen vágyam az volt, hogy hadd szabaduljak ki ebből az ocsmány fehér színű falak közül és hadd szippantsak friss nyári szellőt az orrommal, hadd érezhessem az arcomon a nyári nap égetően kellemes sugarait. Vágyálmaimból az ajtó becsukásának hangja ébresztett ki. Lassan tekintettem az ajtó felé fordítottam olyasmi gondolattal, hogy biztosan megint a doki. Azonban csalódnom kellett megérzéseimben, mert nem a doktor úr állt az ajtó mögött, hanem valaki más. Valaki nagyon más.

Ő volt az. Biztos voltam benne. Az arca, a haja, a szeme és úgy az egész lénye megmaradt a fejemben, így olyan volt, mint akkor. Akkor, amikor megmentett.

Egy pillanatig semmi más nem volt a fejemben csak az ő szeme.  A nagyon szép kék írisze, mely fényt varázsolt az unott kórházi szobámba. Mosollyal a képén lépett közelebb az ágyamhoz, vagyis inkább hozzám. Minden egyes lépés egy koppanással kezdődött. Minden koppanás után egyre gyorsabban kalapált a szívem. Bár kinek nem dobogott volna hihetetlen gyorsasággal, ha Őt látja maga előtt? Szeméhez passzoló ingében pompázott, barna haja pedig szél fútta volt. Lenyűgözött… - Várjunk csak! Mégis miket beszélek én? Egyáltalán miért vagyok ennyire tőle a padlón? Hiszen még a nevét sem tudom! Lehet, hogy valami rokonom én meg itten nyáladzok utána? Fúj… Már magától a gondolattól is végig fut a hátamon a hideg! – tértem észhez, természetesen csak magamban. Mire megint visszakerültem a Földre addigra már mellettem állt.

– Emlékszel rám? – szólalt meg mély bariton hangján, melytől a tüdőm hirtelen összeszorult, annyira, de annyira gondoskodóan hangzottak. Igaz csak két szó hangzott el szájából mégis mintha egy egész regény olvasott fel. Óvatosan felpillantottam rá, emiatt kissé remegni kezdett a kezem, ugyanis észrevettem az arcán lévő kis gödröcskét, ami a nagy mosolygástól keletkezett.

– Azt hiszem igen. – gondolkoztam el. De csak egy pillanatra, mert egyből visszatért belém a magabiztosság azzal kapcsolatban, hogy én bizony tudom, hogy ő volt ott akkor, amikor szükségem volt rá. Egy pillanat alatt mosolya vigyorgássá változott át majd közelebb hajolt hozzám. Egészen közel a fülemhez majd halk suttogásba kezdett, csak úgy, mint Dave. De az övé más volt. Szeretett teljes. Abban a pillanatban még a lélegzetem is elállt.

– Tényleg emlékszel? A baleset előttről is? – kérdezte kellemes férfias hangján, majd visszahajolt az eredeti pozíciójába, ahonnan már láthattam, hogy eltűnt a mosoly az arcáról és helyette egy komoly és felelősségteljes arc nézett vissza rám. Válaszul, mivel annyira elragadott a látványa csak megráztam a fejem, majd szép lassan ülő pózba tápászkodtam fel. Ő pedig az ágyam mellé tolt egy széket. – Akkor ez hosszú lesz. – sóhajtott és leült elém. Én pedig az eddig rendezetlen ülésemet, törökülésbe szedtem össze. Nem tudtam, hogy mégis ki ő, de legbelül valahol mélyen mégis tudta, hogy ismerem, ismertem így úgy döntöttem, hogy érdemes végig hallgatnom. – Nos… Ne haragudj meg, de ez számomra kicsit furcsa. Mármint. Eddig ismertél, most meg semmit sem tudsz rólam. – mondta szemembe nézve egy halvány, de mégis elkeseredett mosoly kíséretében. – Az égvilágon semmit. – motyogta már inkább magának az ágyam szélére nézve. – Na, jó. – erőltetett mosolyt a képére. – Kezdjük az elején. Simon Weer a nevem. (ejtsd: „Szájmon Vír”) – a neve elmondása után egy ideig elhallgatott majd halkan hozzátette. – De itt sajnos ennél többet nem mondhatok. – Legalább már a nevét tudtam. Simon ugye bár.

Fölállt a székről, majd komótosan arrább rakta. Miután a szék visszakerült oda ahonnan két perce vette el, újra belenézett zöld szemembe.

– Nekem viszont mennem kell. – búcsúzott. Már kezdtem belegondolni abba, hogy megint ülhetek, egy teljes hetet mire ő megint meglátogat „fehér börtönömben”. – Ha akarsz, velem tarthatsz. – tette hozzá egy bizakodó mosollyal arcán. Vagyis teljes mértékben annak tűnt. Ki tudna innen vinni? Hm… Nem is hangzik olyan rosszul.

– Mégis hogy gondolod ezt? Mármint két dolgot tudok rólad. – néztem merészen félelemmentesen a szemébe. – Az egyik az, hogy egy héttel ezelőtt megmentettél, vagy legalább is ott voltál velem akkor amikor, gondolom megtörtént ez a baleset, vagy mi. – Megnéztem arcát, hogy megbizonyosodjak róla, hogy igaz volt e a feltevésem miszerint nem rossz az arcmemóriám így meg tudom jegyezni őt még félholtan is. Tekintete azt bizonygatta nekem, hogy bizony helyesen gondoltam, így folytattam. – A másik a neved, amit az előbb osztottál meg velem. Simon. – tettem hozzá kicsit nagyobb hangsúllyal a keresztnevét, amit egy életre megjegyeztem. Simon Weer. Még mielőtt bármit mondhatott volna hozzátettem. – De valamiért hiszek neked. Vagyis bízom benned és tudom, hogy ismertük egymást azelőtt is mielőtt elvesztettem volna az emlékeimet.

– Örülök, hogy újra elnyertem bizalmadat Kate. – mosolygott. Újra, mi? Számomra egyre biztosabbá vált, hogy tényleg ismerem ezt a fazont. Viszont csak egy dolog röpködött ide-oda a megérzéseim között. Még pedig az, hogy mi van, ha ismer, de ő a „rossz”? Vagy még rosszabb, mi van akkor, ha nem is ismer csak emberkereskedő? – Látom, azért mégse bízol bennem százszázalékosan. Bár ha jobban belegondolnék a szituációba, akkor én is ugyanezt tenném. Viszont dönts úgy, ahogy szeretnél. Amint látod, nem kényszerítelek. Én csak azt szeretném, ha újra mellettem lennél. – mondta egy enyhe szomorúsággal az arcán. Amin látszott, hogy őszinte volt. Azonban ez a „újra mellettem lennél” szöveg kicsit meglepett. Ennyire közel állhattunk egymáshoz? Vagy talán több? Szerettem? De az is elképzelhető, hogy ezt csak azért mondta, hogy menjek vele. Nem tudom. De bíztam benne.

– Veled megyek. Viszont nem lesz feltűnő, hogy ebben a kórházi ruhában vagyok. – utaltam enyhén a szememmel a ruhámra, ami csak ugyan elég nagy gyanút fog kelteni az emberekben, méghozzá azt hogy bizony én innen szökni fogok.

– De éppen ezért hoztam ezt. – nyúlt bele oldaltáskájába (amit mellékesen, de eddig észre sem vettem mivel lefoglalt gyönyörű szempárjának a bámulása) és elővett egy fekete farmert. Egy szürke pulcsit és egy szintén sötétebb színű pólót, ezek mellé pedig egy tornacipőt és egy barna színű parókát. Legutoljára pedig egy pár zoknit rakott az ágyamra. – Öltözz át! – utasított úgy, hogy még mindig bámult. Komolyan azt akarja, hogy előtte öltözzek át? Na, nem…

– Már megbocsájts, de én most beviszem ezeket a mosdóba és ott öltözök át. – biccentettem a szobámba lévő egyetlen egy ajtó felé, ami nem a bejárat volt. Simon először furcsán nézett majd megértette célzásomat, így utat engedett nekem én pedig fölényesen bevonultam a vécébe.

 *** 

Miután nagy nehezen fölvettem a ruhákat, amiket hozott, vagy öt percig bajlódtam a parókával mire feltudtam, venni. A levedlett limitált kórházi darabokat beledobtam a fürdőkádba, hogy még véletlenül se kelljen többet hozzájuk érnem. Mielőtt még kimentem volna az ajtó túloldalán váró személyhez ellenőriztem, hogy nem nézek e ki brutál hülyén. Hát nem néztem ki úgy sőt… Jól áll a barna haj is. Kinyitottam az ajtót és tekintetemmel végig suhantam a szobán egészen addig, amíg meg nem pillantottam az ágyamon ülő Simont.

– Jól nézel ki. – bókolt, amit kicsit kipirulva fogadtam. – Na, gyere ide! Beteszem a barna kontaktlencsét. – mutatott az ágyra. Pontosabban maga mellé. Ha tévedésem nem csal pipacsvörössé vált az arcom és úgy sétáltam és ültem le mellé. Miközben berakta a két átlátszó „üvegdarabot” addig igen közel voltunk egymáshoz és nem kell mondanom egyre vörösebb lettem minél közelebb hajolt hozzám. Miután befejezte, érdeklődő tekintettel pillantott felém. – Meleged van? – kérdésére csak jobban elpirultam így már az új tornacipőm orrát vizslattam nagy hevesen mintha valami érdekes lenne rajta.

– Kicsit. – füllentettem.

– Akkor nem lesz jobb kint se. Nagyon meleg van. – halványan elmosolyodott. – Na gyere, kiszabadítalak innen téged!

First Book ~ Chapter 2

Örülnék neki, ha leírnád mit gondolsz a blogomról! :) Jó olvasást! 

Egy pillanat alatt levettek a kórházi ágyról és egy hordágyra pakoltak át. Én eközben ide-oda kapkodtam a döbbent tekintetemet ugyanis a szó szoros értelmében nem tudtam, hogy mégis mi a Szent Isten folyik itt. A nő, vagyis inkább lány, mert velem egyidős lehetett, parancsokat adott embereinek. Határozottnak és keményszívűnek tűnt. Harcias tekintete egy csöpp meghátrálást sem mutatott az „ellenség” felé. Ha én lettem volna az ellenfele tuti be paráztam volna tőle, ugyanis szemeiben halványan öldöklési vágy csillogott. Hosszú vörös fürtjei egy erősen meghúzott copfba voltak kötve. Ruhája egy rendőr ruhához volt hasonló azonban nem kék volt, hanem fekete és ezzel valahogy kitűnt a társaitól. Mivel komolynak és elszántnak tűnt egy pillanat alatt megállapítottam, hogy a sötétebb színű ruha nem csak díszként van rajta. Magasabb rangú lehetett a többi csendőrnél. Miután elhelyezkedtem a hordágyon újabb és újabb lövések érkeztek a szobába az ablakon keresztül. Minden egyes durranást egy pislogás követte a részemről. Miután az utolsó épp üveg is szilánkokra tört szét egy lövés miatt, elkezdtek kitolni a helyiségből. Az első egy méter után megálltunk és a srác, aki ki akart vinni a vörös hajú felé szólt.

– Liz, hova vigyem? – A „Liz” nevezetű nőszemély unott tekintettel bámult a mögöttem álló, szintén velem egy korú, vagy talán egy-két évvel idősebb pasira. A srác nem nézett ki rosszul, sőt… Elképesztően helyes volt. Kék íriszei a nőt bámulták, miközben tekintete rendületlenül komoly és fagyos maradt. Barna haja fel volt állítva, így látszódtak a homlokáról lecsöppenő izzadság cseppek. Kék egyenruhája tökéletese passzolt szemeihez, mivel mind a kettő ugyanolyan színben pompázott. Mielőtt a vörös válaszolt volna neki, rám pillantott, így mivel én riadt képpel őt bámultam, tekintetünk találkozott. Elengedett egy enyhe mosolyt, amitől nekem is mosolyognom kellett, majd visszafordult Liz felé, aki éppen most parancsolt rá az egyik fekete hajú osztagtagjára, hogy siessen már kifele. Miután a nő újra a srác felé nézett, tekintete ingerülté vált.

– Dave! Hányszor mondtam már, hogy ne szólíts Liznek? – Arcára vérfagyasztó mosoly terült szét, amitől kirázott a hideg. – Vidd egy olyan helyre ahol nincsen ablak vagy semmi olyan, amit be lehetne lőni egy ilyen szar kis pisztollyal. – nézett az ablak felé, ahonnan már egy kis ideje sem jött be lövés. – Vagy golyóálló ablakos szobába. Elvileg a doki már intézkedett egy ilyen szoba iránt az emeleten. Ki lesz írva a neve az ajtóra. – A férfi, nevezetesen Dave, bólintott és kiiramodott az ajtón. A folyosón nagyobb pánik volt, mint a szobámba. Az emberek rémülten bámultak engem és olyan szavak hagyták el ajkukat, amiket igazán meglepődtem. „Itt van? Ő az? Meg fog ölni minket is?” Minket is? Is? Mi az, hogy is? Öltem volna meg már embereket? Nem… Valakivel biztosan összetévesztenek. Én nem öltem még embert.

Az embertömeg, ami a folyosón sorakozott döbbent tekintettel követte utamat a szobámtól egészen a folyosó legutolsó ajtójáig, amin egy fehér papírra nagy fekete betűkkel rá volt nyomtatva, hogy: KATE SWEET. Kate Sweet ízlelgettem a nevemet, ami most már nem is tűnt annyira idegennek, talán azért mert megszoktam, hogy valahogy neveznem kell magamat… Dave kinyitotta az ajtót és begurított a halványkék falú szobába, ami feleakkora volt az előzőnél. Az ajtóval szemben az új ágyamat találtam, amellett pedig egy szokásos éjjeliszekrényt láttam. Az ágy melletti falon egy ablak volt, amiről megtudtam Liz szavai alapján, hogy bizony ez golyóálló. Miután Dave beljebb tolt baloldalt megpillantottam egy ajtót. – Biztosan a fürdő. – gondoltam magamban. Ezeken kívül még pár „művészi alkotás” helyezkedett el a falakon, de több érdekes nem is volt a szobában. Amikor megérkeztünk az ágy mellé, elengedte a hordágyat és mellém lépett majd, közelebb hajolt az arcomhoz, majd a fülem mellett megállt és éreztem leheletét a nyakamnál, ami forró gőz formájában csapódott le bőrömön. A közelségétől kirázott a hideg és azt sem tudtam abban a szent minutumban, hogy mégis mihez kezdjek ezzel a szituációval.

– Rég láttalak. – csak ennyit suttogott a fülembe igazán szenvedélyes hanggal, majd kiegyenesedett és vigyázzállásba vágta magát az éppen betoppanó Liz előtt, aki erre csak legyintett és egy „Hagyd a fenébe a formaságokat.” mormolt el az orra alatt. A nő fogott egy széket és ledobta az ágyam mellé majd komótosan ráült és rákönyökölt a háttámlájára.

– Nocsak, nocsak… Ki látnak szemeim? Csak nem drága Sweet barátosnémet? – mondta undorodva, de mégis sajnálkozva. Válaszul értetlen tekintetet vágtam, mert ötletem se volt arról, hogy ki lehet ő vagy arról, hogy mi hol vagy mikor találkozhattunk volna. Sőt még arról sem, hogy ki lehet ez a Dave és arról sem, hogy miért babonázott meg a közelsége. Velük meg soha az életbe nem találkoztam, de ha mégis arra egyáltalán nem emlékeztem. Ijedten Davere pillantottam aki Liz háta mögött összehúzott szemekkel figyelte minden mozdulatomat. Kellemetlenül néztem szembe a nővel, akinek szemében szánakozás tükröződött.

– Sajnálom. Nem ismerem önt. – ráztam meg a fejem még ezzel is nyomatékosítva azt, hogy voltaképpen én még soha nem láttam mióta elvesztettem az emlékeimet. A vörös hajú sóhajtott majd lehajtotta a fejét és kacagni kezdett. Összeráncoltam a szemöldökömet e furcsa jelenet láttán. Mire Liz abbahagyta a rázkódást addigra én már a kék plafont vizslattam.

– Szóval mégis csak igazak a hírek azzal kapcsolatban, hogy nem emlékszel semmire. – meredt komoly tekintettel rám. Bólintottam. Halkan magamban megjegyeztem, hogy nagyon fura, hogy tegez, amikor én magáztam őt.

– Miért? Lenne valami olyan dolog, amire emlékeznem kéne? – vágtam be az ártatlan semmit nem értő képet. Ami végül is teljesen igaz volt. Nem értettem, hogy mégis milyen dolgot követhettem el, hogy ezek történjenek velem. Nem ismertem senkit, nem emlékeztem semmire, se Davere, se rá se senkire. Az első emlékem az az, hogy balesetem volt. Na meg ő. De ezen kívül az emlékeim helye egy légüres térrel voltak egyenlő tartalmúak.

– Legalább a nevemet jegyezd meg! Lizzie Ryan. – mondta erőteljesebb hangsúllyal a nevét majd fölállt és szapora léptekkel megindult a szoba kijárata felé. De még mielőtt kilépett az ajtón mondókájához még ennyit hozzátett. – Hallani fogsz még rólam. – és azzal becsapta az ajtót. Meglepett pofával figyeltem a félelmetes kiviharzását. Dave komótosan hátát fordított nekem és követte elődjét és eltávozott a szobából, még hozzá köszönés nélkül. Udvarias mit ne mondjak. Az ajtóban azonban miután kilépet és eltűnt látótávolságomból a doktor úr jelent meg.

Miután a doki és még pár férfi átrakott a hordágyról a kórházi szobaágyba, a doktor úr még rákötött az infúzióra meg ilyenek. Kérdezgetett tőlem dolgokat. Hogy volt e rosszul lét miközben kihoztak a szobából vagy azután? Meg az, hogy emlékszek e valamire a múltamból? Mind a kettőt heves fejrázás kísérte a részemről. Majd elvégzett pár vizsgálatot rajtam, hogy biztosan stabil legyen az állapotom. Egy olyan órán belül távozott köreimből és magamra hagyott a gondolataimmal. Ki lehetett ez a srác? Dave… Nem rémlik a neve se semmije. Se az arca se a hangja. Semmi. Azonban ha elkezdek jó erősen gondolni Lizzie arcára valami beugrik. Egy emlékfoszlány, ahogy sír. Ismerős volt nagyon az arca, de más nem. Lizzie Ryan mi? Megjegyeztem egy életre. Becsuktam a szemeimet, hogy ne gondolkozzak ilyenekről, és hogy eltereljem a figyelmemet a két előbb említett személyről. Sikerült is azonban egy harmadik személy villant át a meglévő emlékeim közül. A szemei, az arca, a szája és mindene beleivódott elmémbe oda ahonnan soha ki nem szabadul. Ő mindenkit felülmúl. Ott volt velem és megszorította a kezem. Ő az én megmentőm, azt hiszem. De még ebben sem vagyok biztos. Lehet, hogy egy ellenségem. Nem tudom. De majd megtudom. Idővel!

First Book ~ Chapter 1

Túlszárnyalva a határidőt meghoztam az első fejezetet! :) Remélem tetszeni fog. Kérlek írd le kommentbe a véleményedet! :) Köszönöm! 

Mikor kinyitottam a szemeimet egy fehér fal felülettel találtam magam szemben. Nem volt rajta semmi érdekes, vagyis körülbelül annyira lehetett érdekfeszítő, mint egy papírlap. Nem kezdtem el nézelődni, inkább egy gyors „balra fordítom a fejem és majd meglátom mi lesz ott…” gondolattal fordítottam a tekintetem az előbb említett irány felé. Nem nagy meglepetésemre egy fém oszloppal szemeztem, s mikor feljebb emeltem arcomat megláttam az állványon rikító tasak vért. Látványától kicsit émelyegtem és képek villantak be előttem.

Az egyiken a kezemben tartottam egy kés melyen állott a vér és csordogált le róla… a lecsöppent vércseppek egyesével hullottak a fehér Nike cipőmre, amin immár bíbor foltok is találhatóak voltak. A másikon feküdtem a földön és éppen a hasamból kiáradó vért próbáltam elállítani, több, kevesebb sikerrel.

Újra kinyitottam a szememet és hatalmas meglepetésként megint a fehér festékkel bekent plafon fogadott. Kezdtem megszokni, mivel kezd olyan lenni, mint egy dili ház… Visszagondoltam az előbb elém tárt emlékképekre, ha azok voltak, akkor igen érdekes dolgok kavarogtak bennem. Vér…

Azonban egy kérdés még mindig bennem kavargott. Még pedig az, hogy vajon miért nem emlékszek én semmire? Az égvilágon semmire. Ami a legmegdöbbentőbb, hogy saját magamra sem. Hány éves lehetek? Hogy nézhetek ki? Annyi lejött az egészből hogy hosszú szőke hajam van, mivel amikor oldalra fordítottam a fejem láttam a tincseim színét, de ezen kívül semmi nem ugrik be a külsőmről se a koromról. Vajon milyen színű a szemem? Barna? Zöld? Talán kék? Lég üres tér van a gondolataim helyén. Bár egy dolog belém vésődött. Az a szem… Az egész arca, arcberendezése a gondolataimba égette bele magát. Ő… Az a srác, aki megmentette az életemet, aki mellettem volt akkor, amikor a legnagyobb szükségem volt rá… Talán a rokonom? De az is meglehet, hogy a testvérem… Nem tudom. De az biztos, hogy soha nem fogom elfelejteni.

Hirtelen késztetést éreztem arra, hogy körbenézzek a szobában, így ezzel a gondolattal emelkedtem nagy nehezen üllő helyzetbe. A felemelkedést leginkább az nehezítette, hogy egy igen erős szúró érzést éreztem a baloldalt a csípőm körül. Miután ülő helyzetbe helyeztem magam, tekintetem végig siklott az egész szobán. Így már biztos voltam megállapításomban, mi szerint kórházban vagyok.

Egyenesen előttem egy barna bejárat kapott helyet, ami mellett egy igazán undorító vörös, fehér kép terpeszkedett. Olyan volt, mint ha a „művész” ráborította volna a piros és a fehér festékét… Érdekes ez a művészet, az egyszer biztos. Visszatérve a szobához a jobb oldalt az ágyam mellett volt az a kis vértartó valami és az a mögötti falon helyezkedett el a fürdőszoba, vagyis erre következtettem ki a mogyorószínű ajtóból. Az ajtó mellett pedig egy könyvespolc volt tele könyvek különböző fajtáival. Mikor a másik irányba fordítottam fejemet egy sor ablakkal találtam magam szembe. Ez egy plusz pont volt a szobatervezők számára, mert igazán előnyös volt az ablakok tömkelege, akármilyen rosszul is hangzik. Bár vonhatunk is le tőlük pontot, mégpedig a sok fehér fal miatt…

Miután megtudtam milyen is az a helyiség, amiben már saját megítélés szerint eléggé hosszú ideje lehettem, megpróbáltam visszafeküdni az ágyba. – Ha már nincsen semmi dolgom, vagy ha úgy sem emlékezhetek arra, ha lett volna, inkább pihenek. – gondoltam magamban. Azonban egy szerencsétlen mozdulat miatt igen rosszul érkeztem az ágyra így elfogott a szédülés. Hirtelen minden, ami eddig egy helyen állt most több helyen is jelen volt. Elkezdett pörögni a hasam, a fejem, pedig mint egy masina csak úgy zakatolt. Szorító érzést éreztem a hasam környékén majd egy hirtelen pillanatban a tüdőm összeszorult. Abban a szent minutumban nem kaptam levegőt és csak úgy kapkodtam a friss oxigénért. Majd egy igen forró folyadékot éreztem a tokomból felfele jönni. Valami olyasmit, aminek semmiképpen nem kéne távoznia belőlem. Egy pillanat alatt történt minden. Elkezdtem fölköhögni a saját vérem a fehér párnára és mivel nem tudtam újra ülő helyzetbe keveredni majdnem megfulladtam a kifele távozó vérözöntől.

Mikor már másodjára léptem az élet és a halál kapujában a doktor felültetett és elkezdte ütni a hátam, emiatt a ruhám és az ágy fehér színe vörös foltokban is pompázhatott. ~ Senki nem mondhatja, hogy nem viszek színt a fehér unalmas kórházi napokba. ~ A hirtelen vérveszteségtől elsötétedett körülöttem a világ. Az utolsó dolog, amire emlékszek az a doktorúr aggódó pillantása volt felém.

Álmomban futottam valami vagy inkább valaki elől. Annyit tudtam a „küldetésemről” hogy egy papírt kellett átadnom valakinek, aki fontos volt számomra… Olyan gondolatok fordultak meg a fejemben, hogy ha nem sikerül elvinnem a papírt, akkor ott és azonnal kivégez a saját tulajdon apám. Hatalmas épületek között rohantam azért, hogy megmentsem az életemet. Egy puffanást és egy sikítást halottam, de komoly fejjel futottam tovább, mint akit meg se rázott az, hogy éppen most lőttek le egy éppen arra járót. Csak egy dolog érdekelt… a papír eljuttatása a kijelölt helyre. Még időben!

A lehető leggyorsabban nyitottam ki a szememet még mielőtt újra át kellene álmomban élnem egy halálesetet. Miután kitisztult a látásom egy néger ápolónővel találtam magam szemben, aki éppen törölgetett egy vizes ruhával, amiből enyhén szivárgott a jéghideg víz, ami végig kúszott homlokomon, majd arcomon egészen a nyakamig vízcsíkot húzva maga után, amit minden egyes kóbor szellő megsimogatott, ezzel hideggé téve számomra a csepp útját. A nőnek a képén egy megkönnyebbült mosoly terült szét.

– Doktorúr! – kiáltott hihetetlenül boldogan. Legalább már azt is tudom, hogy valakinek rajtam kívül számít az életem. – Újra köztünk van. –  Ezt körülbelül úgy mondta mintha meghaltam volna… Nyeltem egyet hátha eltűnik a fémes, kesernyés íz a számból, de a tervem kudarcba fulladt. A nyelés közben arra is rájöttem, hogy a nyelőcsövem, úgy ahogy van tönkre ment. Bár lehet, hogy ezt inkább csak én éreztem így, mert majdnem beszartam, amíg végig gurult a folyadék a torkomon, de meglehet, hogy igazából csak kicsit megsérült hányás közben. Remélem, nem az érzéseimnek van igaza.

– Kate köszöntünk újra az élők sorában! – mondta a doktor a képembe hajolva. Hogy kit? Engem? Abban a pillanatban három kérdés merült fel bennem. Egy. Kate? Katenek hívnak? Ő… Oké… Kettő. Az élők sorában? Mi van? Három. Miért mászik bele az arcomba? Nem volt erőm beszélni ezért csak egy apró fáradt mosolyt ejtettem el válaszul. A hapsi leült az ágyam végére, eltávozva az aurámból, és neki kezdett mondókájának. – Fél órával ezelőtt a klinikai halál állapotában voltál. Hihetetlen, hogy túlélted… Bár ahogy tudom már sok mindent túléltél. – fejezte be azt, amit mondani akart egy fintorral az arcán. Várjunk csak! „Sok mindent túléltél.”? Ezt hogy érti? Ezek szerint sohasem vigyáztam volna magamra?

– Doktorúr… – szólaltam meg rekedtes, érces hangon. – Hány éves vagyok? – miután befejeztem a kérdést egy keveset köhögtem majd sóhajtottam egyet.

– Ha jól tudom és jót írnak a papírok, akkor nem régiben, egy olyan hónapja – gondolkozott el. – töltötted a tizennyolcat. – válaszul mosolyogva bólintottam, mivel legalább már annyit tudtam magamról, hogy hány éves vagyok.

– Még egy kérdés… Adna egy tükröt? Hogy megnézzem magam. – mosolyodtam el halványan és mivel szinte suttogtam féltem, hogy meg kell majd ismételnem kérésemet. Azért aggódtam amiatt, hogy újra beszélnem kell, mert igazán fájt a tüdőm minden levegővételnél. De még most is az járt a fejemben hogy visszajöttem volna a halálból? Ez nagyon brutál. Nem elég hogy most tudtam, meg hogy igazából tizennyolc éves vagyok, de még azt is, hogy egy félórával ezelőtt meghaltam. Ez így nekem egyszerre kicsit sok. Míg ezt végig gondoltam addig a doki hozta nekem a kézitükröt. A kezembe vettem és becsuktam a szemem. Óvatosan felemeltem a fejem fölé a tükröt (Persze nem olyan magasra hogy megint valami rossz mozdulat folytán baj történjen.) lassan kinyitottam a szemem és egy gyönyörű lánnyal néztem farkasszemet. Jó… Ezt ne vegyétek egoistaságnak, most láttam magam először. Vagyis nem… na, mindegy.  

Zöld szemem van… Ilyen kinézetről még álmodni sem mertem volna… Szőke göndör tincseim kócosan meredtek, mindenfelé de még így is szép voltam. Te jó ég… Ez nem lehetek én… De ha mégis. Ezt alig hiszem el. Miután még vagy tíz percig ámultam kinézetemen a doki elment egy másik betegéhez én pedig egyedül maradtam a szobában.

Olyan gyengének és erőtlennek éreztem magam hogy az szinte már undorító volt számomra. Mintha egy senki lennék. Egyetlen egy rokonomat sem tudom. Szerintem nem is voltak látogatóba. Senki. Lehet, hogy tényleg nincsen egyetlen egy rokonom sem? Meglehet, de nem tudhatom biztosan. Ha nem jönnek, akkor felépülök egyedül és fölkeresem őket! Igen, nem vagyok én olyan gyenge, mint amilyennek titulálnak, vagy éppen titulálom magam! Erős vagyok és ezt be is fogom bizonyítani. Mindenféleképpen, már csak azért, hogy bizonyítsak magamnak. Igaz emlékek nélkül el vagyok veszve, de ha nincsenek, emlékeim majd csinálok helyettük újakat!

Gondolkodásomat az ablak felől hallatszódó kiáltások törték meg. Ha tehettem volna kimentem volna az ablakhoz és kinéztem volna, hogy megnézzem, hogy kint mi történt. Ránéztem a kezembe lévő tükörre újra és elejtettem egy mosolyt. Szerencsés vagyok, hogy ilyen vagyok kívülről. ez annyira idegen számomra… Gondolkodásomból puskadurranások ébresztettek fel. Egy pillanat alatt betörtek az ablakok kis szilánkokra esve szét melyek csilingelő hangot kiadva érték el a padlót. Reflexből kaptam a kezemet az arcom elé. Mire észbe kaphattam volna kitört a káosz. „Féreg!” Kiáltásokat hallottam kintről. Mi történhetett? Éppen gondolkodóba estem volna, de egy lány tört be az ajtón.

 - Vigyék innen! – adta ki a parancsot a vörös hajú előbb is említett csaj. Bejött pár fegyver őr a szobába, nekem pedig csak egy kérdés zakatolt a fejemben:

„Mi a jó franc történt itt?”

Prológus...

Vér…

Az első dolog, amire emlékszem a kezemen csordogáló vér. Vörös volt, mint a rózsa, félelmetesebb, mint egy horror film. Szenvedélyesebb, mint egy nyár esti csók… és ott volt ő.

Megfogta a kezem emiatt az övé is bíbor színben pompázott. Hallottam a szívem mindenegyes dobbanását mely minden másodperc elteltével gyorsabban vert. Képeket láttam magam előtt idegen emberekről. Az elhomályosult látásom kitisztult így már láthattam megmentőmet, vagyis azt hiszem megmentett. Miután felköhögtem egy kis vért a szemébe néztem és csak két szócskát tudtam kibökni.

„Mi történt?”

A válaszát nem értettem, mert csöngött a fülem. Szédültem és nem éreztem a lábaimat. Tehetetlen voltam és gyönge. Körbenéztem és egy halom ember figyelte mindenegyes mozdulatomat. Csak pár szócskát tudtam elkapni az elhangzott susmorgásból. Nem biztos, hogy susogás volt, mert nyüzsgött a körülöttem lévő levegő. „Ő az?” Meg „Nem lehetett ő!” Valakik sírtak, én pedig értetlen tekintettel bambultam rájuk. Azt hiszem a halálomon voltam. Vajon milyen életet élhettem? Nem emlékszem… Volt barátom és szüleim? Ugye nem voltam árva? Mond, hogy volt testvérem vagy nem? Szép életet éltem? Mit csináltak velem? Kérdések tömkelege fordult meg addig a fejemben, amíg a szemébe nem néztem. A tekintete eltűntetett minden gondolatot minden kérdést, amit feltettem magamban. Csak nézett az íriszeivel rám… Aki véres volt és fáradt… Rám figyelt, senki másra… Csak rám!