First Book ~ Chapter 4

Sziasztok! :) Hirtelen módon a rengeteg hozzászólástól megjött az ihletem! Köszönöm szépen őket! A rész hosszabb lett, sokkal hosszabb! :) Viszont ehhez a fejezethez is megkérném ugyanazt mint az előzőnél. Elmondanátok a véleményeteket a fejezetről vagy a blogról? Előre is köszönöm! :) Jó olvasást! 

Megragadta a karomat és kifele húzott a szobából. Kinyitotta előttem az ajtót és úriember módjára azt várta, hogy én lépjek ki előbb, amit kisvártatva meg is tettem egy kis vörösséggel az arcomon. Mielőtt még becsukta volna az ajtót, visszanéztem a szobára, amiben a saját rothadásom illatát is éreztem. Minden pillanat, amit benne töltöttem szenvedés volt, így természetesen nem fog hiányozni. Gondolataimból az ébresztett fel, hogy Simon becsukta maga mögött a nagy barna fadarabot, ami elválasztotta a folyosót, attól a szűk kis szobától. – Vége. Soha többé nem kell betennem a lábam abba szobába, természetesen csak akkor, ha a srác, akiben annyira megbíztam, sikeresen kijuttat ebből az épületből és elvisz, valahova ami annyira messze van innen, hogy soha a büdös életbe nem kell rá néznem erre az épületre – elmélkedtem tovább a folyosón való sétálás közben. Az izgulásomat próbáltam leplezni, nehogy a végén még miattam kelljen lebuknunk. A folyosó közepe fele megpillantottam az ápolónőmet, vagyis azt az ápolót, aki eddig velem is foglalkozott. Most pedig mintha nem is vett volna észre, úgy ment el mellettem. Egy tálcát vitt a kezébe, amin volt három szelet vajas kenyér, sajt, paradicsom és egy bögre tea. Igazán mélyenszántó emlékeket idézett fel bennem ez az ínycsiklandozó reggeli. Amikor ugyanis bevillant, hogy ma még nem ettem semmit. Kapkodva ragadtam meg a mellettem sétáló teljesen nyugodt férfi karját, vagyis Simonét.

– Mi az? – suttogta, úgy hogy a főorvos úr, aki éppen mellettünk rohant el meg ne hallja.  

– Simon… - suttogtam reménykedve mégis egyszerre félve a válaszától. – Mennyi az idő? – Weer felhúzott szemöldökkel bámult rám. – Mondd már! – utasítottam, ugyanis egye ágában se volt megmondani. – Fontos! – Utolsó megszólalásom után képes volt felhúzni az ingének az ujját és rá pillantania órájára.

– Fél tíz lesz két perc múlva. Miért? – vágta a megszokott értetlen tekintetét. Nem mintha ismerném, de ezt a fejet ma már négyszer láttam legalább. Suttogva kezdtem neki magyarázni azt, hogy miért is vagyok olyan ideges, miközben beszálltunk a liftbe, ami a folyosó végén volt található. Szerencsémre csak mi ketten tartózkodtunk a klausztrofóbiásak rémálmába.

– Az ápolónő… Ha nekem viszi a reggelit, akkor bizonyosan először, leteszi a tálcát a kis asztalra, ami a szék mellett van, majd bekopog a fürdőbe, hogy bent vagyok-e. Utána vár egy kicsit, majd benyit a szobába és meglátja, hogy nem vagyok bent. Ezek után oda szalad a vész gombhoz, ami azt jelzi, hogy elszöktem – idegességemben azt se vettem észre, hogy már vagy egy két perce Simon kezét szorongatom. Nem mintha zavarta volna. Sőt… Belül tudtam, hogy biztosan élvezi. A héten ez volt a második szökési kísérletem. Három napja megpróbáltam megszökni, de nem igazán sikerült ugyanis az történt, hogy Bella, vagyis az ápoló azt csinálta, amit az előbb elmondtam és még mielőtt sikerült volna kilépnem a kórház bejáratán elkaptak. – Körülbelül van, fél percünk mire kiérnek a biztonsági őrök, hogy megtaláljanak – hadartam gyorsan el még mielőtt kiléptünk volna a liftből. Amikor ugyanis megpillantottam a bejárati ajtót a kelleténél kicsit erősebben markoltam meg társam (ha hívhatom így Simont) kezét.

Az a pár másodperc… Pár szekund választott el a szabadságtól. Két méterre voltunk a kijárattól, amikor egy őr elénk állt. Basszus. Kérni fogja a személyigazolványt. Hát igen… ezt onnan tudtam, hogy az előző kísérletem ebbe bukott meg, mert ugye bár nekem tudomásom szerint nincsen személyigazolványom. A másik tervromboló dolog pedig az volt, hogy fölismertek. Most, a kettő közül leginkább az első aggaszt, ugyanis fölismerni biztosan nem fognak, de ha nincsen igazolványom, nem tudom igazolni magamat…

– Elkérhetném az önök személyigazolványát. Elnézést kérek minden kellemetlenségéért, de egy betegünk megszökött és nem tudhatjuk, hogy merre ment, ezért kellene igazolni magukat. – Annyira megijedtem, hogy elharaptam az ajkam, amiből a megszokott fémes, vörös vér kezdett szivárogni.  

– Természetesen megértem az intézkedését. – válaszolt Simon, miközben elkezdett kutakodni a táskájában. Én pedig igazán meglepetten kaptam oda a fejemet, mert nem igazán értettem, hogy mit is tervez. Miután előkotorta a két, ismétlem két igazolványt az őr kezébe nyomta. Mikor észrevette, hogy egy ideje bámulok rá, összeráncolta a szemöldökét, amolyan „Fejezd már be és viselkedj természetesen!” módon. Gyorsan visszafordultam az őrhöz, aki bólintott és arrébb állt, majd visszaadta partneremnek a műanyaglapokat. – Köszönöm szépen. – mosolygott udvariasan a srác, aki éppen kiszabadított erről a helyről.

– Nem, én köszönöm a megértésüket. – nyitotta ki az ajtót a férfi és ezzel kiengedve azt, akit mostanra már az egész kórház kereshet. Simon karon öltve léptem át a küszöböt.

A fény, ami a szabadságot jelezte kiégette a retinámat, ezért becsuktam a szememet, ami miatt viszont nem láttam semmit. Gondolom Simon látta, hogy mint kínlódok össze-vissza ezért, mint a vakokat, elkezdett vezetni. Szótlanul sétálunk, ő látta merre megyünk én pedig nem.  Egyszer csak megállt és elengedte a kezemet. Megtorpantam és hunyorítottam egy kicsit hogy lássam miért is állt meg Simon. Halványan, de megláttam egy kocsi körvonalait ahova nagy bőszen szállt be, majd intett egyet arra utalva, hogy másszak be én is az Audiba. Valahogy sikerült fél vakon eltalálnom a kocsi ajtójához, majd kinyitva azt beszálltam az igen nagy eleganciával rendelkező fekete kocsiba. Az ülése olyan volt számomra, mintha a mennybe kerültem volna. Simon felé fordultam, aki már indította volna a kocsit.

– Köszönöm, hogy megmentettél. – köszöntem meg enyhe pírral az arcomon. Rám nézett majd halványan elmosolyodott és biccentett egyet. – De lenne egy kérdésem. – mondtam erre ő beindította a kocsit és kihajtott a parkolóból.

– Az hogy honnan van személyigazolványom a képeddel ahol barna hajjal és szemmel te szerepelsz rajta? – bólintottam. – Ez egyszerű. Hiszen még a baleset előtt is ismertelek és egy ilyen igazolványra mindig szükség volt. – nézte az utat közben elejtett egy mosolyt. Nem válaszoltam és nem kérdeztem többet, mert tudtam, hogy ez éppen elég bizonyíték arra, hogy tényleg nem gonosz és arra, hogy tényleg ismer. Azonban egy kérdést nem bírtam magamban tartani, vagyis kettőt, de a másodikat nem tettem fel, pedig az sokkal jobban érdekelt.

– Milyen hosszú lesz az út?

– Két óra. – pillantott az órára, ami tíz óra negyvenkettő percet mutatott. Tehát háromnegyed egyre egy biztonságos helyen leszek, ha ő a „jó”. Az ablakra döntöttem a fejem és néztem az elsuhanó fákat és házakat, amik szinte összemosódtak. Csak néztem, ahogy az emberek sétálnak és élvezik azt, hogy szabadok és mindent tudnak az elmúlt éveikről. Velem ellentétben. Az egy dolog, hogy élvezem én is azt, hogy szabad vagyok, de nem tudok semmit az előző egy vagy éppen két évről, sőt az elmúlt tizennyolc évről sem… Ők kint játszanak, beszélgetnek, bicikliznek, vagy éppen csókolóznak, én pedig itt ülök egy kocsiba egy olyan sráccal, akinek csak a nevét tudom. Lassan behunytam a szemem és álomba merültem.

Arra ébredtem fel, hogy megállt a kocsi. Lassan kinyitottam íriszeimet és Simon felé fordultam, aki éppen akkor húzta be a kéziféket. Fáradtan kipillantottam az ablakon és megállapítottam, hogy egy elég nagy garázsban lehettem. Egy hatalmas ajtócsapódást hallottam mellőlem, ami azt jelezte, hogy Simon kiszállt az autóból. Megdörzsöltem arcomat, hátha talán nem leszek annyira kómás, mint voltam. Társam kinyitotta azt az ajtót, ami az én felemen van.

– Kiszállsz, vagy itt szeretnél maradni? – kérdezte vigyorogva. Komótosan fölkapartam magamat az ülésről és kiszálltam a gépjárműből, ezzel tudatva Simonnal, hogy eszem ágában sincsen benn maradni. Meglepetten tapasztaltam, hogy a garázs, ami az ablakból is nagynak tűnt hatalmas. Méghozzá olyan óriási hogy elfért benne három motor és két kocsi. Kis tányér méretűre nőttek a szemeim. – Tetszik? – kérdezte mosolyogva.

– Ez hatalmas. Persze, hogy tetszik – mosolyogtam. – Majd elviszel motorozni? – bukott ki a számon egy nagyon nagy idiótaság, amit inkább magamban kellett volna tartanom.

– Persze – villantotta ki Colgate mosolyát, amitől majdnem hátast dobtam. – Na, gyere, megmutatom hol laktunk. – mondta és elindult egy ajtó felé. Én viszont megtorpantam a „laktunk” szó miatt. Mi? Mi laktunk? Együtt? A múltban?

„Egy lány járkált föl s alá a házban. Olyan gyorsasággal, hogy az utána szálló tincsei egy hatalmas szőke csíkot alkottak. Olykor-olykor ajkába harapott ugyanis nem tudta, hogy mi legyen a következő lépés. Sarokba szorította őt a tulajdon apja. Zöld íriszei csak úgy villogtak az energiától annak ellenére, hogy már huszonhat órája talpon volt társával együtt. A társa, nevezetesen Simon az ágyában feküdt és érintőképernyős telefonját nyomkodta közben pedig néha elejtett egy aggódó pillantást szerelme felé. Nyugtalan volt Kate miatt, ugyanis nem tudta, hogy túlfogja-e élni a végzetes találkozást, ha elmegy a kijelölt helyszínre. Előbb halna, meg a lányért mintsem lássa, hogy haldoklik. A lány eközben leült arra az ágyra ahol a férfi feküdt.

– Simon… – nézett barátjára, aki a lány hangjára már fel is pillantott telefonja képernyőjéről. – Nem megy. Nincsen ötletem. Meg fogok halni. – mondta ki a számára már száz százalékig biztos ítéletet, amit apja fog a fejére szabni. – Meg fogok halni… - temette az arcát a két tenyere közé és életében harmadjára heves sírásba kezdett. Barátja lerakta maga mellé a telefont és magához húzta a lányt, aki a srácnak szót fogadva a mellkasára hajtotta a fejét. Hajnal volt. A Nap, mint aki ezekre a könnyekre vált volna ezer éve, előbukkant a horizonton, emiatt a szoba rózsaszín és narancssárga színben pompázott. A fiú tudta, hogy a lány túlélő típus, így bizakodva fordult a nap felé, hogy a lány élje túl. Ha ő nem is, a lány igen. Úgy akar meghalni, hogy maga mögött tudhatja barátnője biztonságát. Nem félt a haláltól, mert amióta a lányba szeretett, mindennap átéli a halál közeli élményeket. Kate se félt a haláltól, azonban nem is azért sírt, mert meg fog halni, hanem azért mert tudta, hogy ki fogja a halálbüntetést a fejére szabni. Az apja.”

– Laktunk? – kérdeztem rá ismét a szóra, ami pármásodperce kivert minden agyalágyult gondolatot a fejemből. – Mi? – értetlenkedtem tovább. Simon csak hátrafordult és a komoly tekintettel a szemembe nézett.

– Igen… azonban, – itt elmosolyodott. – majd ezt elmesélem, miután megmutattam a házat. Jó? – kérdezte egy enyhe somolygással a képén. Válaszul bólintottam és elindultam utána. Kinyitotta az előtte lévő ajtót és előre engedett. Egyik pillanatban még nagyon sötét volt a másikban pedig hirtelen a villanyok felkapcsolódtak a lépcsőházban. – Mozgásra bekapcsolódnak – mondta Simon, ezzel megmagyarázva a lámpák automatikus felkapcsolódását. Ha jól számoltam, tizenhat lépcsőfok után egy újabb ajtó következett. Lenyomtam a kilincset, de nem nyílt, tehát ez egyenlő volt azzal a fogalommal, hogy be van zárva. – Itt a kulcs. Kinyitod? – A döbbenettől megint csak bólintottam egyet ugyanis képtelen voltam feldolgozni azt, amit, dolgot, amit egy perce csak úgy totál természetesen mondott nekem. Ha itt laktam volna, akkor úgy, ahogy a filmekben elő kellett volna jönnie az emlékeimnek, amik nem nagyon akartak előbújni. Ez így igazságtalan! Ő mindenre emlékszik! Ő tudja milyen volt gyereknek lenni, én azonban nem tudok semmit! Beszélni, enni, inni, aludni, járni és olvasni tudok. Emlékszek az ízekre meg minden egyéb fontos dologra. Csak arra, nem ami nekem most kéne ezeken kívül! Az emberekre! A szüleimre, rokonaimra! Testvéreimre! Vagy a barátaimra! Az elmúlt tizennyolc évből semmire sem emlékszem. Semmire sem… Arra, ami az elmúlt héten megtörtént arra úgy emlékszem mintha most játszódna a szemem előtt. Miért pont én nekem kellett elfelejteni az emlékeimet?

Belehelyeztem a kulcsot a zárba, majd elfordítottam. Az ajtó egy hangos kattanással jelezte, hogy kinyitottam. Lassan lenyomtam a kilincset és beléptem egy nappaliba. Egy hatalmas előszobába, ami olyan nagy volt, mint a garázs, ha nem nagyobb. Halványkékek voltak a falak… Fapadló volt a lábam alatt, csakúgy ahogy az egész házban. Azonban velem szembe nem a kék árnyalatú fal fogadott, hanem egy négy méterszer négy méteres üvegablak. Mikor jobbra fordítottam a tekintetemet megláttam egy fa csigalépcsőt, ami egy másik szintre vezetett. Amikor viszont balra fordítottam a fejem megláttam egy mini konyhát bárpulttal. Ámuldozva néztem körbe. A szoba közepén egy hatalmas kanapé terpeszkedett két fotellel karon öltve. A színek tökéletesen passzoltak egymáshoz, ugyanis a halványkékhez a sötétkék színű konyha jó választás volt.

– Mutassak valamit? – nézett rám mosolyogva Simon. – Az egész házban ez volt a kedvenc helyed. Ígérem, majd mindent elmesélek, csak hadd mutassam meg. – bólintottam. Átvezetett az egész nappalin, egészen egy barna ajtóig, ami egyáltalán nem passzolt semmihez. Gyönyörű volt már maga az ajtó is, hiszen kilincséről egy bronzbarna, vas borostyán tekergett egészen az ajtófélfáig. Fölemeltem jobb kezemet és végighúztam rajta, hátha majd eszembe jut valami, de a beugró emlékek száma egyenlő volt a nullával. A kezem végül a kilincsnél állt meg. Lassan lenyomtam és kitártam az ajtót. Egy kerek szoba volt az túloldalán ablakok nélkül. Talán ez volt az egész szobának a hátránya. A falak színe halvány barna volt és egy csillár világította be tökéletesen a helyiséget. A falak polcokból álltak, amelyek tele voltak könyvekkel. A szoba közepe pedig be volt „süllyedve” kör alakban. Besétáltam a könyvtárszobába és leszökdécseltem a süllyedésbe vezető három lépcsőfokon, majd ledobtam magam a kör alakú mélyedésben található kanapé szerűségre. Igazából mondanám díványnak, ugyanis az egész mélyedést körbe érte, vagyis olyan volt, mint egy gyönyörű sötétbarna színű félkör alakú kanapé, ugyanis azért nem volt teljes kör, mert hagyni kellett helyet a lépcsőnek is. Ha tényleg itt laktam Simonnal, akkor tényleg ez lehetett a kedvenc helyem.

Törökülésbe ültem le, majd megvártam, amíg a társam meg nem érkezik mellém. Égszínkék íriszeibe néztem a csillogó szemeimmel és elhatároztam, hogy ki fogom magamról kérdezni. Leült mellém és keresztbe tette a lábát.

– Most ki fogsz kérdezni? – kérdezte egy sóhaj kíséretében. Bólintottam…

First Book ~ Chapter 3

Sziasztok! Meghoztam a harmadik fejezetet, így késő este. Remélem tetszeni fog! Írd le hogy tetszett! Jó olvasást! 

Ha azt mondanám, hogy egy hete poshadtam ebben a nyomorult kórházban és ebben a borzalmasan és őrjítően fehér szobában, nem túloznék. Ugyanis a megőrülés határánál álldogáltam teljesen egyedül. Senki sem jött látogatóba. Egy nyomorult emberkét se érdekelt a sorsom a dokin kívül. Így ha szépen szeretnék fogalmazni kezdtem ideges lenni, főleg amiatt, hogy már teljesen jól voltam. Semmi problémám vagy panaszom sem volt. Minden egyes áldott nap, a múltam után való kutatásból huszonnégy órát vett el. Minden perc, amit e fehér falak között töltöttem el, hatvan másodpercet vett el az életemből. Se Davet, se Lizziet nem láttam az óta a nap óta, amikor belőtték a szobám ablakait. Egyedül voltam. Magányos és elkeseredett…

Arcomat a kezeim között temettem el, majd szép lassan kezdtem beletörődni abba, hogy egy senki vagyok. Egy senki, akinek nincsenek barátai, nincsen családja se semmije, ami egyáltalán a múltjához kötné. - Kate Sweet vagyok emberek és elmondom, hogy én vagyok a világ legszerencsétlenebb embere. - gondoltam magamban, megint, mint a héten már sokszor. Fáradtan pillantottam körbe a szobán, amit a napokban már úgy kielemeztem, hogy néha még azt is észrevettem, hogy a polc tetején egy porszemmel kevesebb lett. Esténként pedig soha nem tudtam normálisan aludni ugyanis minden egyes álmomban futottam. Menekültem, rohantam, szaladtam… és így tovább, és így tovább… Viszont két dolog azonos volt minden álmomban. Az, hogy valakik elő menekültem és az, hogy egy papírt szorongattam a kezemben. - Vajon ez is a múltam egyik része lehetett? Vagy csak beképzeltem magamnak megörülésem közepette hogy legalább legyen valamire támaszkodnom? Nem tudom. De egy dolgot azonban megállapíthatok, bárhogy is legyen ez az első dolog, amire úgymond, támaszkodhatok, tehát nem szabad eltolnom magamtól azt a lehetőséget sem, hogy talán tényleg megtörtént velem. – elmélkedtem. Majd a gondolatmenet végeztével, karikás szemekkel pillantottam ki a szoba egyetlen ablakán. Dél fele járhatott az idő. Biztosan meleg lehetett, mert nyár van és mivel hét ágra sütött a nap egyetlen vágyam az volt, hogy hadd szabaduljak ki ebből az ocsmány fehér színű falak közül és hadd szippantsak friss nyári szellőt az orrommal, hadd érezhessem az arcomon a nyári nap égetően kellemes sugarait. Vágyálmaimból az ajtó becsukásának hangja ébresztett ki. Lassan tekintettem az ajtó felé fordítottam olyasmi gondolattal, hogy biztosan megint a doki. Azonban csalódnom kellett megérzéseimben, mert nem a doktor úr állt az ajtó mögött, hanem valaki más. Valaki nagyon más.

Ő volt az. Biztos voltam benne. Az arca, a haja, a szeme és úgy az egész lénye megmaradt a fejemben, így olyan volt, mint akkor. Akkor, amikor megmentett.

Egy pillanatig semmi más nem volt a fejemben csak az ő szeme.  A nagyon szép kék írisze, mely fényt varázsolt az unott kórházi szobámba. Mosollyal a képén lépett közelebb az ágyamhoz, vagyis inkább hozzám. Minden egyes lépés egy koppanással kezdődött. Minden koppanás után egyre gyorsabban kalapált a szívem. Bár kinek nem dobogott volna hihetetlen gyorsasággal, ha Őt látja maga előtt? Szeméhez passzoló ingében pompázott, barna haja pedig szél fútta volt. Lenyűgözött… - Várjunk csak! Mégis miket beszélek én? Egyáltalán miért vagyok ennyire tőle a padlón? Hiszen még a nevét sem tudom! Lehet, hogy valami rokonom én meg itten nyáladzok utána? Fúj… Már magától a gondolattól is végig fut a hátamon a hideg! – tértem észhez, természetesen csak magamban. Mire megint visszakerültem a Földre addigra már mellettem állt.

– Emlékszel rám? – szólalt meg mély bariton hangján, melytől a tüdőm hirtelen összeszorult, annyira, de annyira gondoskodóan hangzottak. Igaz csak két szó hangzott el szájából mégis mintha egy egész regény olvasott fel. Óvatosan felpillantottam rá, emiatt kissé remegni kezdett a kezem, ugyanis észrevettem az arcán lévő kis gödröcskét, ami a nagy mosolygástól keletkezett.

– Azt hiszem igen. – gondolkoztam el. De csak egy pillanatra, mert egyből visszatért belém a magabiztosság azzal kapcsolatban, hogy én bizony tudom, hogy ő volt ott akkor, amikor szükségem volt rá. Egy pillanat alatt mosolya vigyorgássá változott át majd közelebb hajolt hozzám. Egészen közel a fülemhez majd halk suttogásba kezdett, csak úgy, mint Dave. De az övé más volt. Szeretett teljes. Abban a pillanatban még a lélegzetem is elállt.

– Tényleg emlékszel? A baleset előttről is? – kérdezte kellemes férfias hangján, majd visszahajolt az eredeti pozíciójába, ahonnan már láthattam, hogy eltűnt a mosoly az arcáról és helyette egy komoly és felelősségteljes arc nézett vissza rám. Válaszul, mivel annyira elragadott a látványa csak megráztam a fejem, majd szép lassan ülő pózba tápászkodtam fel. Ő pedig az ágyam mellé tolt egy széket. – Akkor ez hosszú lesz. – sóhajtott és leült elém. Én pedig az eddig rendezetlen ülésemet, törökülésbe szedtem össze. Nem tudtam, hogy mégis ki ő, de legbelül valahol mélyen mégis tudta, hogy ismerem, ismertem így úgy döntöttem, hogy érdemes végig hallgatnom. – Nos… Ne haragudj meg, de ez számomra kicsit furcsa. Mármint. Eddig ismertél, most meg semmit sem tudsz rólam. – mondta szemembe nézve egy halvány, de mégis elkeseredett mosoly kíséretében. – Az égvilágon semmit. – motyogta már inkább magának az ágyam szélére nézve. – Na, jó. – erőltetett mosolyt a képére. – Kezdjük az elején. Simon Weer a nevem. (ejtsd: „Szájmon Vír”) – a neve elmondása után egy ideig elhallgatott majd halkan hozzátette. – De itt sajnos ennél többet nem mondhatok. – Legalább már a nevét tudtam. Simon ugye bár.

Fölállt a székről, majd komótosan arrább rakta. Miután a szék visszakerült oda ahonnan két perce vette el, újra belenézett zöld szemembe.

– Nekem viszont mennem kell. – búcsúzott. Már kezdtem belegondolni abba, hogy megint ülhetek, egy teljes hetet mire ő megint meglátogat „fehér börtönömben”. – Ha akarsz, velem tarthatsz. – tette hozzá egy bizakodó mosollyal arcán. Vagyis teljes mértékben annak tűnt. Ki tudna innen vinni? Hm… Nem is hangzik olyan rosszul.

– Mégis hogy gondolod ezt? Mármint két dolgot tudok rólad. – néztem merészen félelemmentesen a szemébe. – Az egyik az, hogy egy héttel ezelőtt megmentettél, vagy legalább is ott voltál velem akkor amikor, gondolom megtörtént ez a baleset, vagy mi. – Megnéztem arcát, hogy megbizonyosodjak róla, hogy igaz volt e a feltevésem miszerint nem rossz az arcmemóriám így meg tudom jegyezni őt még félholtan is. Tekintete azt bizonygatta nekem, hogy bizony helyesen gondoltam, így folytattam. – A másik a neved, amit az előbb osztottál meg velem. Simon. – tettem hozzá kicsit nagyobb hangsúllyal a keresztnevét, amit egy életre megjegyeztem. Simon Weer. Még mielőtt bármit mondhatott volna hozzátettem. – De valamiért hiszek neked. Vagyis bízom benned és tudom, hogy ismertük egymást azelőtt is mielőtt elvesztettem volna az emlékeimet.

– Örülök, hogy újra elnyertem bizalmadat Kate. – mosolygott. Újra, mi? Számomra egyre biztosabbá vált, hogy tényleg ismerem ezt a fazont. Viszont csak egy dolog röpködött ide-oda a megérzéseim között. Még pedig az, hogy mi van, ha ismer, de ő a „rossz”? Vagy még rosszabb, mi van akkor, ha nem is ismer csak emberkereskedő? – Látom, azért mégse bízol bennem százszázalékosan. Bár ha jobban belegondolnék a szituációba, akkor én is ugyanezt tenném. Viszont dönts úgy, ahogy szeretnél. Amint látod, nem kényszerítelek. Én csak azt szeretném, ha újra mellettem lennél. – mondta egy enyhe szomorúsággal az arcán. Amin látszott, hogy őszinte volt. Azonban ez a „újra mellettem lennél” szöveg kicsit meglepett. Ennyire közel állhattunk egymáshoz? Vagy talán több? Szerettem? De az is elképzelhető, hogy ezt csak azért mondta, hogy menjek vele. Nem tudom. De bíztam benne.

– Veled megyek. Viszont nem lesz feltűnő, hogy ebben a kórházi ruhában vagyok. – utaltam enyhén a szememmel a ruhámra, ami csak ugyan elég nagy gyanút fog kelteni az emberekben, méghozzá azt hogy bizony én innen szökni fogok.

– De éppen ezért hoztam ezt. – nyúlt bele oldaltáskájába (amit mellékesen, de eddig észre sem vettem mivel lefoglalt gyönyörű szempárjának a bámulása) és elővett egy fekete farmert. Egy szürke pulcsit és egy szintén sötétebb színű pólót, ezek mellé pedig egy tornacipőt és egy barna színű parókát. Legutoljára pedig egy pár zoknit rakott az ágyamra. – Öltözz át! – utasított úgy, hogy még mindig bámult. Komolyan azt akarja, hogy előtte öltözzek át? Na, nem…

– Már megbocsájts, de én most beviszem ezeket a mosdóba és ott öltözök át. – biccentettem a szobámba lévő egyetlen egy ajtó felé, ami nem a bejárat volt. Simon először furcsán nézett majd megértette célzásomat, így utat engedett nekem én pedig fölényesen bevonultam a vécébe.

 *** 

Miután nagy nehezen fölvettem a ruhákat, amiket hozott, vagy öt percig bajlódtam a parókával mire feltudtam, venni. A levedlett limitált kórházi darabokat beledobtam a fürdőkádba, hogy még véletlenül se kelljen többet hozzájuk érnem. Mielőtt még kimentem volna az ajtó túloldalán váró személyhez ellenőriztem, hogy nem nézek e ki brutál hülyén. Hát nem néztem ki úgy sőt… Jól áll a barna haj is. Kinyitottam az ajtót és tekintetemmel végig suhantam a szobán egészen addig, amíg meg nem pillantottam az ágyamon ülő Simont.

– Jól nézel ki. – bókolt, amit kicsit kipirulva fogadtam. – Na, gyere ide! Beteszem a barna kontaktlencsét. – mutatott az ágyra. Pontosabban maga mellé. Ha tévedésem nem csal pipacsvörössé vált az arcom és úgy sétáltam és ültem le mellé. Miközben berakta a két átlátszó „üvegdarabot” addig igen közel voltunk egymáshoz és nem kell mondanom egyre vörösebb lettem minél közelebb hajolt hozzám. Miután befejezte, érdeklődő tekintettel pillantott felém. – Meleged van? – kérdésére csak jobban elpirultam így már az új tornacipőm orrát vizslattam nagy hevesen mintha valami érdekes lenne rajta.

– Kicsit. – füllentettem.

– Akkor nem lesz jobb kint se. Nagyon meleg van. – halványan elmosolyodott. – Na gyere, kiszabadítalak innen téged!

First Book ~ Chapter 2

Örülnék neki, ha leírnád mit gondolsz a blogomról! :) Jó olvasást! 

Egy pillanat alatt levettek a kórházi ágyról és egy hordágyra pakoltak át. Én eközben ide-oda kapkodtam a döbbent tekintetemet ugyanis a szó szoros értelmében nem tudtam, hogy mégis mi a Szent Isten folyik itt. A nő, vagyis inkább lány, mert velem egyidős lehetett, parancsokat adott embereinek. Határozottnak és keményszívűnek tűnt. Harcias tekintete egy csöpp meghátrálást sem mutatott az „ellenség” felé. Ha én lettem volna az ellenfele tuti be paráztam volna tőle, ugyanis szemeiben halványan öldöklési vágy csillogott. Hosszú vörös fürtjei egy erősen meghúzott copfba voltak kötve. Ruhája egy rendőr ruhához volt hasonló azonban nem kék volt, hanem fekete és ezzel valahogy kitűnt a társaitól. Mivel komolynak és elszántnak tűnt egy pillanat alatt megállapítottam, hogy a sötétebb színű ruha nem csak díszként van rajta. Magasabb rangú lehetett a többi csendőrnél. Miután elhelyezkedtem a hordágyon újabb és újabb lövések érkeztek a szobába az ablakon keresztül. Minden egyes durranást egy pislogás követte a részemről. Miután az utolsó épp üveg is szilánkokra tört szét egy lövés miatt, elkezdtek kitolni a helyiségből. Az első egy méter után megálltunk és a srác, aki ki akart vinni a vörös hajú felé szólt.

– Liz, hova vigyem? – A „Liz” nevezetű nőszemély unott tekintettel bámult a mögöttem álló, szintén velem egy korú, vagy talán egy-két évvel idősebb pasira. A srác nem nézett ki rosszul, sőt… Elképesztően helyes volt. Kék íriszei a nőt bámulták, miközben tekintete rendületlenül komoly és fagyos maradt. Barna haja fel volt állítva, így látszódtak a homlokáról lecsöppenő izzadság cseppek. Kék egyenruhája tökéletese passzolt szemeihez, mivel mind a kettő ugyanolyan színben pompázott. Mielőtt a vörös válaszolt volna neki, rám pillantott, így mivel én riadt képpel őt bámultam, tekintetünk találkozott. Elengedett egy enyhe mosolyt, amitől nekem is mosolyognom kellett, majd visszafordult Liz felé, aki éppen most parancsolt rá az egyik fekete hajú osztagtagjára, hogy siessen már kifele. Miután a nő újra a srác felé nézett, tekintete ingerülté vált.

– Dave! Hányszor mondtam már, hogy ne szólíts Liznek? – Arcára vérfagyasztó mosoly terült szét, amitől kirázott a hideg. – Vidd egy olyan helyre ahol nincsen ablak vagy semmi olyan, amit be lehetne lőni egy ilyen szar kis pisztollyal. – nézett az ablak felé, ahonnan már egy kis ideje sem jött be lövés. – Vagy golyóálló ablakos szobába. Elvileg a doki már intézkedett egy ilyen szoba iránt az emeleten. Ki lesz írva a neve az ajtóra. – A férfi, nevezetesen Dave, bólintott és kiiramodott az ajtón. A folyosón nagyobb pánik volt, mint a szobámba. Az emberek rémülten bámultak engem és olyan szavak hagyták el ajkukat, amiket igazán meglepődtem. „Itt van? Ő az? Meg fog ölni minket is?” Minket is? Is? Mi az, hogy is? Öltem volna meg már embereket? Nem… Valakivel biztosan összetévesztenek. Én nem öltem még embert.

Az embertömeg, ami a folyosón sorakozott döbbent tekintettel követte utamat a szobámtól egészen a folyosó legutolsó ajtójáig, amin egy fehér papírra nagy fekete betűkkel rá volt nyomtatva, hogy: KATE SWEET. Kate Sweet ízlelgettem a nevemet, ami most már nem is tűnt annyira idegennek, talán azért mert megszoktam, hogy valahogy neveznem kell magamat… Dave kinyitotta az ajtót és begurított a halványkék falú szobába, ami feleakkora volt az előzőnél. Az ajtóval szemben az új ágyamat találtam, amellett pedig egy szokásos éjjeliszekrényt láttam. Az ágy melletti falon egy ablak volt, amiről megtudtam Liz szavai alapján, hogy bizony ez golyóálló. Miután Dave beljebb tolt baloldalt megpillantottam egy ajtót. – Biztosan a fürdő. – gondoltam magamban. Ezeken kívül még pár „művészi alkotás” helyezkedett el a falakon, de több érdekes nem is volt a szobában. Amikor megérkeztünk az ágy mellé, elengedte a hordágyat és mellém lépett majd, közelebb hajolt az arcomhoz, majd a fülem mellett megállt és éreztem leheletét a nyakamnál, ami forró gőz formájában csapódott le bőrömön. A közelségétől kirázott a hideg és azt sem tudtam abban a szent minutumban, hogy mégis mihez kezdjek ezzel a szituációval.

– Rég láttalak. – csak ennyit suttogott a fülembe igazán szenvedélyes hanggal, majd kiegyenesedett és vigyázzállásba vágta magát az éppen betoppanó Liz előtt, aki erre csak legyintett és egy „Hagyd a fenébe a formaságokat.” mormolt el az orra alatt. A nő fogott egy széket és ledobta az ágyam mellé majd komótosan ráült és rákönyökölt a háttámlájára.

– Nocsak, nocsak… Ki látnak szemeim? Csak nem drága Sweet barátosnémet? – mondta undorodva, de mégis sajnálkozva. Válaszul értetlen tekintetet vágtam, mert ötletem se volt arról, hogy ki lehet ő vagy arról, hogy mi hol vagy mikor találkozhattunk volna. Sőt még arról sem, hogy ki lehet ez a Dave és arról sem, hogy miért babonázott meg a közelsége. Velük meg soha az életbe nem találkoztam, de ha mégis arra egyáltalán nem emlékeztem. Ijedten Davere pillantottam aki Liz háta mögött összehúzott szemekkel figyelte minden mozdulatomat. Kellemetlenül néztem szembe a nővel, akinek szemében szánakozás tükröződött.

– Sajnálom. Nem ismerem önt. – ráztam meg a fejem még ezzel is nyomatékosítva azt, hogy voltaképpen én még soha nem láttam mióta elvesztettem az emlékeimet. A vörös hajú sóhajtott majd lehajtotta a fejét és kacagni kezdett. Összeráncoltam a szemöldökömet e furcsa jelenet láttán. Mire Liz abbahagyta a rázkódást addigra én már a kék plafont vizslattam.

– Szóval mégis csak igazak a hírek azzal kapcsolatban, hogy nem emlékszel semmire. – meredt komoly tekintettel rám. Bólintottam. Halkan magamban megjegyeztem, hogy nagyon fura, hogy tegez, amikor én magáztam őt.

– Miért? Lenne valami olyan dolog, amire emlékeznem kéne? – vágtam be az ártatlan semmit nem értő képet. Ami végül is teljesen igaz volt. Nem értettem, hogy mégis milyen dolgot követhettem el, hogy ezek történjenek velem. Nem ismertem senkit, nem emlékeztem semmire, se Davere, se rá se senkire. Az első emlékem az az, hogy balesetem volt. Na meg ő. De ezen kívül az emlékeim helye egy légüres térrel voltak egyenlő tartalmúak.

– Legalább a nevemet jegyezd meg! Lizzie Ryan. – mondta erőteljesebb hangsúllyal a nevét majd fölállt és szapora léptekkel megindult a szoba kijárata felé. De még mielőtt kilépett az ajtón mondókájához még ennyit hozzátett. – Hallani fogsz még rólam. – és azzal becsapta az ajtót. Meglepett pofával figyeltem a félelmetes kiviharzását. Dave komótosan hátát fordított nekem és követte elődjét és eltávozott a szobából, még hozzá köszönés nélkül. Udvarias mit ne mondjak. Az ajtóban azonban miután kilépet és eltűnt látótávolságomból a doktor úr jelent meg.

Miután a doki és még pár férfi átrakott a hordágyról a kórházi szobaágyba, a doktor úr még rákötött az infúzióra meg ilyenek. Kérdezgetett tőlem dolgokat. Hogy volt e rosszul lét miközben kihoztak a szobából vagy azután? Meg az, hogy emlékszek e valamire a múltamból? Mind a kettőt heves fejrázás kísérte a részemről. Majd elvégzett pár vizsgálatot rajtam, hogy biztosan stabil legyen az állapotom. Egy olyan órán belül távozott köreimből és magamra hagyott a gondolataimmal. Ki lehetett ez a srác? Dave… Nem rémlik a neve se semmije. Se az arca se a hangja. Semmi. Azonban ha elkezdek jó erősen gondolni Lizzie arcára valami beugrik. Egy emlékfoszlány, ahogy sír. Ismerős volt nagyon az arca, de más nem. Lizzie Ryan mi? Megjegyeztem egy életre. Becsuktam a szemeimet, hogy ne gondolkozzak ilyenekről, és hogy eltereljem a figyelmemet a két előbb említett személyről. Sikerült is azonban egy harmadik személy villant át a meglévő emlékeim közül. A szemei, az arca, a szája és mindene beleivódott elmémbe oda ahonnan soha ki nem szabadul. Ő mindenkit felülmúl. Ott volt velem és megszorította a kezem. Ő az én megmentőm, azt hiszem. De még ebben sem vagyok biztos. Lehet, hogy egy ellenségem. Nem tudom. De majd megtudom. Idővel!