Túlszárnyalva a határidőt meghoztam az első fejezetet! :) Remélem tetszeni fog. Kérlek írd le kommentbe a véleményedet! :) Köszönöm!
Mikor kinyitottam a szemeimet egy fehér fal felülettel
találtam magam szemben. Nem volt rajta semmi érdekes, vagyis körülbelül annyira
lehetett érdekfeszítő, mint egy papírlap. Nem kezdtem el nézelődni, inkább egy
gyors „balra fordítom a fejem és majd meglátom mi lesz ott…” gondolattal
fordítottam a tekintetem az előbb említett irány felé. Nem nagy meglepetésemre
egy fém oszloppal szemeztem, s mikor feljebb emeltem arcomat megláttam az
állványon rikító tasak vért. Látványától kicsit émelyegtem és képek villantak
be előttem.
Az egyiken a kezemben tartottam egy kés melyen állott
a vér és csordogált le róla… a lecsöppent vércseppek egyesével hullottak a
fehér Nike cipőmre, amin immár bíbor foltok is találhatóak voltak. A másikon
feküdtem a földön és éppen a hasamból kiáradó vért próbáltam elállítani, több,
kevesebb sikerrel.
Újra kinyitottam a szememet és hatalmas meglepetésként
megint a fehér festékkel bekent plafon fogadott. Kezdtem megszokni, mivel kezd olyan
lenni, mint egy dili ház… Visszagondoltam az előbb elém tárt emlékképekre, ha
azok voltak, akkor igen érdekes dolgok kavarogtak bennem. Vér…
Azonban egy kérdés még mindig bennem kavargott. Még
pedig az, hogy vajon miért nem emlékszek én semmire? Az égvilágon semmire. Ami
a legmegdöbbentőbb, hogy saját magamra sem. Hány éves lehetek? Hogy nézhetek
ki? Annyi lejött az egészből hogy hosszú szőke hajam van, mivel amikor oldalra
fordítottam a fejem láttam a tincseim színét, de ezen kívül semmi nem ugrik be
a külsőmről se a koromról. Vajon milyen színű a szemem? Barna? Zöld? Talán kék?
Lég üres tér van a gondolataim helyén. Bár egy dolog belém vésődött. Az a szem…
Az egész arca, arcberendezése a gondolataimba égette bele magát. Ő… Az a srác,
aki megmentette az életemet, aki mellettem volt akkor, amikor a legnagyobb
szükségem volt rá… Talán a rokonom? De az is meglehet, hogy a testvérem… Nem
tudom. De az biztos, hogy soha nem fogom elfelejteni.
Hirtelen késztetést éreztem arra, hogy körbenézzek a
szobában, így ezzel a gondolattal emelkedtem nagy nehezen üllő helyzetbe. A
felemelkedést leginkább az nehezítette, hogy egy igen erős szúró érzést éreztem
a baloldalt a csípőm körül. Miután ülő helyzetbe helyeztem magam, tekintetem
végig siklott az egész szobán. Így már biztos voltam megállapításomban, mi
szerint kórházban vagyok.
Egyenesen előttem egy barna bejárat kapott helyet, ami
mellett egy igazán undorító vörös, fehér kép terpeszkedett. Olyan volt, mint ha
a „művész” ráborította volna a piros és a fehér festékét… Érdekes ez a művészet,
az egyszer biztos. Visszatérve a szobához a jobb oldalt az ágyam mellett volt
az a kis vértartó valami és az a mögötti falon helyezkedett el a fürdőszoba,
vagyis erre következtettem ki a mogyorószínű ajtóból. Az ajtó mellett pedig egy
könyvespolc volt tele könyvek különböző fajtáival. Mikor a másik irányba
fordítottam fejemet egy sor ablakkal találtam magam szembe. Ez egy plusz pont
volt a szobatervezők számára, mert igazán előnyös volt az ablakok tömkelege,
akármilyen rosszul is hangzik. Bár vonhatunk is le tőlük pontot, mégpedig a sok
fehér fal miatt…
Miután megtudtam milyen is az a helyiség, amiben már
saját megítélés szerint eléggé hosszú ideje lehettem, megpróbáltam
visszafeküdni az ágyba. – Ha már nincsen semmi dolgom, vagy ha úgy sem
emlékezhetek arra, ha lett volna, inkább pihenek. – gondoltam magamban. Azonban
egy szerencsétlen mozdulat miatt igen rosszul érkeztem az ágyra így elfogott a
szédülés. Hirtelen minden, ami eddig egy helyen állt most több helyen is jelen
volt. Elkezdett pörögni a hasam, a fejem, pedig mint egy masina csak úgy
zakatolt. Szorító érzést éreztem a hasam környékén majd egy hirtelen
pillanatban a tüdőm összeszorult. Abban a szent minutumban nem kaptam levegőt
és csak úgy kapkodtam a friss oxigénért. Majd egy igen forró folyadékot éreztem
a tokomból felfele jönni. Valami olyasmit, aminek semmiképpen nem kéne távoznia
belőlem. Egy pillanat alatt történt minden. Elkezdtem fölköhögni a saját vérem
a fehér párnára és mivel nem tudtam újra ülő helyzetbe keveredni majdnem
megfulladtam a kifele távozó vérözöntől.
Mikor már másodjára léptem az élet és a halál
kapujában a doktor felültetett és elkezdte ütni a hátam, emiatt a ruhám és az
ágy fehér színe vörös foltokban is pompázhatott. ~ Senki nem mondhatja, hogy
nem viszek színt a fehér unalmas kórházi napokba. ~ A hirtelen vérveszteségtől
elsötétedett körülöttem a világ. Az utolsó dolog, amire emlékszek az a doktorúr
aggódó pillantása volt felém.
Álmomban futottam valami vagy inkább valaki elől.
Annyit tudtam a „küldetésemről” hogy egy papírt kellett átadnom valakinek, aki
fontos volt számomra… Olyan gondolatok fordultak meg a fejemben, hogy ha nem
sikerül elvinnem a papírt, akkor ott és azonnal kivégez a saját tulajdon apám. Hatalmas
épületek között rohantam azért, hogy megmentsem az életemet. Egy puffanást és
egy sikítást halottam, de komoly fejjel futottam tovább, mint akit meg se
rázott az, hogy éppen most lőttek le egy éppen arra járót. Csak egy dolog
érdekelt… a papír eljuttatása a kijelölt helyre. Még időben!
A lehető leggyorsabban nyitottam ki a szememet még
mielőtt újra át kellene álmomban élnem egy halálesetet. Miután kitisztult a
látásom egy néger ápolónővel találtam magam szemben, aki éppen törölgetett egy vizes
ruhával, amiből enyhén szivárgott a jéghideg víz, ami végig kúszott homlokomon,
majd arcomon egészen a nyakamig vízcsíkot húzva maga után, amit minden egyes
kóbor szellő megsimogatott, ezzel hideggé téve számomra a csepp útját. A nőnek
a képén egy megkönnyebbült mosoly terült szét.
– Doktorúr! – kiáltott hihetetlenül boldogan. Legalább
már azt is tudom, hogy valakinek rajtam kívül számít az életem. – Újra köztünk
van. – Ezt körülbelül úgy mondta mintha
meghaltam volna… Nyeltem egyet hátha eltűnik a fémes, kesernyés íz a számból,
de a tervem kudarcba fulladt. A nyelés közben arra is rájöttem, hogy a
nyelőcsövem, úgy ahogy van tönkre ment. Bár lehet, hogy ezt inkább csak én
éreztem így, mert majdnem beszartam, amíg végig gurult a folyadék a torkomon,
de meglehet, hogy igazából csak kicsit megsérült hányás közben. Remélem, nem az
érzéseimnek van igaza.
– Kate köszöntünk újra az élők sorában! – mondta a
doktor a képembe hajolva. Hogy kit? Engem? Abban a pillanatban három kérdés merült
fel bennem. Egy. Kate? Katenek hívnak? Ő…
Oké… Kettő. Az élők sorában? Mi van?
Három. Miért mászik bele az arcomba?
Nem volt erőm beszélni ezért csak egy apró fáradt mosolyt ejtettem el válaszul.
A hapsi leült az ágyam végére, eltávozva az aurámból, és neki kezdett
mondókájának. – Fél órával ezelőtt a klinikai halál állapotában voltál.
Hihetetlen, hogy túlélted… Bár ahogy tudom már sok mindent túléltél. – fejezte
be azt, amit mondani akart egy fintorral az arcán. Várjunk csak! „Sok mindent
túléltél.”? Ezt hogy érti? Ezek szerint sohasem vigyáztam volna magamra?
– Doktorúr… – szólaltam meg rekedtes, érces hangon. –
Hány éves vagyok? – miután befejeztem a kérdést egy keveset köhögtem majd
sóhajtottam egyet.
– Ha jól tudom és jót írnak a papírok, akkor nem
régiben, egy olyan hónapja – gondolkozott el. – töltötted a tizennyolcat. –
válaszul mosolyogva bólintottam, mivel legalább már annyit tudtam magamról,
hogy hány éves vagyok.
– Még egy kérdés… Adna egy tükröt? Hogy megnézzem
magam. – mosolyodtam el halványan és mivel szinte suttogtam féltem, hogy meg
kell majd ismételnem kérésemet. Azért aggódtam amiatt, hogy újra beszélnem kell,
mert igazán fájt a tüdőm minden levegővételnél. De még most is az járt a
fejemben hogy visszajöttem volna a halálból? Ez nagyon brutál. Nem elég hogy
most tudtam, meg hogy igazából tizennyolc éves vagyok, de még azt is, hogy egy
félórával ezelőtt meghaltam. Ez így nekem egyszerre kicsit sok. Míg ezt végig
gondoltam addig a doki hozta nekem a kézitükröt. A kezembe vettem és becsuktam
a szemem. Óvatosan felemeltem a fejem fölé a tükröt (Persze nem olyan magasra
hogy megint valami rossz mozdulat folytán baj történjen.) lassan kinyitottam a
szemem és egy gyönyörű lánnyal néztem farkasszemet. Jó… Ezt ne vegyétek
egoistaságnak, most láttam magam először. Vagyis nem… na, mindegy.
Zöld szemem van… Ilyen kinézetről még álmodni sem
mertem volna… Szőke göndör tincseim kócosan meredtek, mindenfelé de még így is
szép voltam. Te jó ég… Ez nem lehetek én… De ha mégis. Ezt alig hiszem el.
Miután még vagy tíz percig ámultam kinézetemen a doki elment egy másik
betegéhez én pedig egyedül maradtam a szobában.
Olyan gyengének és erőtlennek éreztem magam hogy az
szinte már undorító volt számomra. Mintha egy senki lennék. Egyetlen egy
rokonomat sem tudom. Szerintem nem is voltak látogatóba. Senki. Lehet, hogy
tényleg nincsen egyetlen egy rokonom sem? Meglehet, de nem tudhatom biztosan.
Ha nem jönnek, akkor felépülök egyedül és fölkeresem őket! Igen, nem vagyok én
olyan gyenge, mint amilyennek titulálnak, vagy éppen titulálom magam! Erős
vagyok és ezt be is fogom bizonyítani. Mindenféleképpen, már csak azért, hogy
bizonyítsak magamnak. Igaz emlékek nélkül el vagyok veszve, de ha nincsenek,
emlékeim majd csinálok helyettük újakat!
Gondolkodásomat az ablak felől hallatszódó kiáltások
törték meg. Ha tehettem volna kimentem volna az ablakhoz és kinéztem volna,
hogy megnézzem, hogy kint mi történt. Ránéztem a kezembe lévő tükörre újra és
elejtettem egy mosolyt. Szerencsés vagyok, hogy ilyen vagyok kívülről. ez
annyira idegen számomra… Gondolkodásomból puskadurranások ébresztettek fel. Egy
pillanat alatt betörtek az ablakok kis szilánkokra esve szét melyek csilingelő
hangot kiadva érték el a padlót. Reflexből kaptam a kezemet az arcom elé. Mire
észbe kaphattam volna kitört a káosz. „Féreg!” Kiáltásokat hallottam kintről.
Mi történhetett? Éppen gondolkodóba estem volna, de egy lány tört be az ajtón.
- Vigyék innen!
– adta ki a parancsot a vörös hajú előbb is említett csaj. Bejött pár fegyver
őr a szobába, nekem pedig csak egy kérdés zakatolt a fejemben:
„Mi a jó franc történt itt?”
