First Book ~ Chapter 4

Sziasztok! :) Hirtelen módon a rengeteg hozzászólástól megjött az ihletem! Köszönöm szépen őket! A rész hosszabb lett, sokkal hosszabb! :) Viszont ehhez a fejezethez is megkérném ugyanazt mint az előzőnél. Elmondanátok a véleményeteket a fejezetről vagy a blogról? Előre is köszönöm! :) Jó olvasást! 

Megragadta a karomat és kifele húzott a szobából. Kinyitotta előttem az ajtót és úriember módjára azt várta, hogy én lépjek ki előbb, amit kisvártatva meg is tettem egy kis vörösséggel az arcomon. Mielőtt még becsukta volna az ajtót, visszanéztem a szobára, amiben a saját rothadásom illatát is éreztem. Minden pillanat, amit benne töltöttem szenvedés volt, így természetesen nem fog hiányozni. Gondolataimból az ébresztett fel, hogy Simon becsukta maga mögött a nagy barna fadarabot, ami elválasztotta a folyosót, attól a szűk kis szobától. – Vége. Soha többé nem kell betennem a lábam abba szobába, természetesen csak akkor, ha a srác, akiben annyira megbíztam, sikeresen kijuttat ebből az épületből és elvisz, valahova ami annyira messze van innen, hogy soha a büdös életbe nem kell rá néznem erre az épületre – elmélkedtem tovább a folyosón való sétálás közben. Az izgulásomat próbáltam leplezni, nehogy a végén még miattam kelljen lebuknunk. A folyosó közepe fele megpillantottam az ápolónőmet, vagyis azt az ápolót, aki eddig velem is foglalkozott. Most pedig mintha nem is vett volna észre, úgy ment el mellettem. Egy tálcát vitt a kezébe, amin volt három szelet vajas kenyér, sajt, paradicsom és egy bögre tea. Igazán mélyenszántó emlékeket idézett fel bennem ez az ínycsiklandozó reggeli. Amikor ugyanis bevillant, hogy ma még nem ettem semmit. Kapkodva ragadtam meg a mellettem sétáló teljesen nyugodt férfi karját, vagyis Simonét.

– Mi az? – suttogta, úgy hogy a főorvos úr, aki éppen mellettünk rohant el meg ne hallja.  

– Simon… - suttogtam reménykedve mégis egyszerre félve a válaszától. – Mennyi az idő? – Weer felhúzott szemöldökkel bámult rám. – Mondd már! – utasítottam, ugyanis egye ágában se volt megmondani. – Fontos! – Utolsó megszólalásom után képes volt felhúzni az ingének az ujját és rá pillantania órájára.

– Fél tíz lesz két perc múlva. Miért? – vágta a megszokott értetlen tekintetét. Nem mintha ismerném, de ezt a fejet ma már négyszer láttam legalább. Suttogva kezdtem neki magyarázni azt, hogy miért is vagyok olyan ideges, miközben beszálltunk a liftbe, ami a folyosó végén volt található. Szerencsémre csak mi ketten tartózkodtunk a klausztrofóbiásak rémálmába.

– Az ápolónő… Ha nekem viszi a reggelit, akkor bizonyosan először, leteszi a tálcát a kis asztalra, ami a szék mellett van, majd bekopog a fürdőbe, hogy bent vagyok-e. Utána vár egy kicsit, majd benyit a szobába és meglátja, hogy nem vagyok bent. Ezek után oda szalad a vész gombhoz, ami azt jelzi, hogy elszöktem – idegességemben azt se vettem észre, hogy már vagy egy két perce Simon kezét szorongatom. Nem mintha zavarta volna. Sőt… Belül tudtam, hogy biztosan élvezi. A héten ez volt a második szökési kísérletem. Három napja megpróbáltam megszökni, de nem igazán sikerült ugyanis az történt, hogy Bella, vagyis az ápoló azt csinálta, amit az előbb elmondtam és még mielőtt sikerült volna kilépnem a kórház bejáratán elkaptak. – Körülbelül van, fél percünk mire kiérnek a biztonsági őrök, hogy megtaláljanak – hadartam gyorsan el még mielőtt kiléptünk volna a liftből. Amikor ugyanis megpillantottam a bejárati ajtót a kelleténél kicsit erősebben markoltam meg társam (ha hívhatom így Simont) kezét.

Az a pár másodperc… Pár szekund választott el a szabadságtól. Két méterre voltunk a kijárattól, amikor egy őr elénk állt. Basszus. Kérni fogja a személyigazolványt. Hát igen… ezt onnan tudtam, hogy az előző kísérletem ebbe bukott meg, mert ugye bár nekem tudomásom szerint nincsen személyigazolványom. A másik tervromboló dolog pedig az volt, hogy fölismertek. Most, a kettő közül leginkább az első aggaszt, ugyanis fölismerni biztosan nem fognak, de ha nincsen igazolványom, nem tudom igazolni magamat…

– Elkérhetném az önök személyigazolványát. Elnézést kérek minden kellemetlenségéért, de egy betegünk megszökött és nem tudhatjuk, hogy merre ment, ezért kellene igazolni magukat. – Annyira megijedtem, hogy elharaptam az ajkam, amiből a megszokott fémes, vörös vér kezdett szivárogni.  

– Természetesen megértem az intézkedését. – válaszolt Simon, miközben elkezdett kutakodni a táskájában. Én pedig igazán meglepetten kaptam oda a fejemet, mert nem igazán értettem, hogy mit is tervez. Miután előkotorta a két, ismétlem két igazolványt az őr kezébe nyomta. Mikor észrevette, hogy egy ideje bámulok rá, összeráncolta a szemöldökét, amolyan „Fejezd már be és viselkedj természetesen!” módon. Gyorsan visszafordultam az őrhöz, aki bólintott és arrébb állt, majd visszaadta partneremnek a műanyaglapokat. – Köszönöm szépen. – mosolygott udvariasan a srác, aki éppen kiszabadított erről a helyről.

– Nem, én köszönöm a megértésüket. – nyitotta ki az ajtót a férfi és ezzel kiengedve azt, akit mostanra már az egész kórház kereshet. Simon karon öltve léptem át a küszöböt.

A fény, ami a szabadságot jelezte kiégette a retinámat, ezért becsuktam a szememet, ami miatt viszont nem láttam semmit. Gondolom Simon látta, hogy mint kínlódok össze-vissza ezért, mint a vakokat, elkezdett vezetni. Szótlanul sétálunk, ő látta merre megyünk én pedig nem.  Egyszer csak megállt és elengedte a kezemet. Megtorpantam és hunyorítottam egy kicsit hogy lássam miért is állt meg Simon. Halványan, de megláttam egy kocsi körvonalait ahova nagy bőszen szállt be, majd intett egyet arra utalva, hogy másszak be én is az Audiba. Valahogy sikerült fél vakon eltalálnom a kocsi ajtójához, majd kinyitva azt beszálltam az igen nagy eleganciával rendelkező fekete kocsiba. Az ülése olyan volt számomra, mintha a mennybe kerültem volna. Simon felé fordultam, aki már indította volna a kocsit.

– Köszönöm, hogy megmentettél. – köszöntem meg enyhe pírral az arcomon. Rám nézett majd halványan elmosolyodott és biccentett egyet. – De lenne egy kérdésem. – mondtam erre ő beindította a kocsit és kihajtott a parkolóból.

– Az hogy honnan van személyigazolványom a képeddel ahol barna hajjal és szemmel te szerepelsz rajta? – bólintottam. – Ez egyszerű. Hiszen még a baleset előtt is ismertelek és egy ilyen igazolványra mindig szükség volt. – nézte az utat közben elejtett egy mosolyt. Nem válaszoltam és nem kérdeztem többet, mert tudtam, hogy ez éppen elég bizonyíték arra, hogy tényleg nem gonosz és arra, hogy tényleg ismer. Azonban egy kérdést nem bírtam magamban tartani, vagyis kettőt, de a másodikat nem tettem fel, pedig az sokkal jobban érdekelt.

– Milyen hosszú lesz az út?

– Két óra. – pillantott az órára, ami tíz óra negyvenkettő percet mutatott. Tehát háromnegyed egyre egy biztonságos helyen leszek, ha ő a „jó”. Az ablakra döntöttem a fejem és néztem az elsuhanó fákat és házakat, amik szinte összemosódtak. Csak néztem, ahogy az emberek sétálnak és élvezik azt, hogy szabadok és mindent tudnak az elmúlt éveikről. Velem ellentétben. Az egy dolog, hogy élvezem én is azt, hogy szabad vagyok, de nem tudok semmit az előző egy vagy éppen két évről, sőt az elmúlt tizennyolc évről sem… Ők kint játszanak, beszélgetnek, bicikliznek, vagy éppen csókolóznak, én pedig itt ülök egy kocsiba egy olyan sráccal, akinek csak a nevét tudom. Lassan behunytam a szemem és álomba merültem.

Arra ébredtem fel, hogy megállt a kocsi. Lassan kinyitottam íriszeimet és Simon felé fordultam, aki éppen akkor húzta be a kéziféket. Fáradtan kipillantottam az ablakon és megállapítottam, hogy egy elég nagy garázsban lehettem. Egy hatalmas ajtócsapódást hallottam mellőlem, ami azt jelezte, hogy Simon kiszállt az autóból. Megdörzsöltem arcomat, hátha talán nem leszek annyira kómás, mint voltam. Társam kinyitotta azt az ajtót, ami az én felemen van.

– Kiszállsz, vagy itt szeretnél maradni? – kérdezte vigyorogva. Komótosan fölkapartam magamat az ülésről és kiszálltam a gépjárműből, ezzel tudatva Simonnal, hogy eszem ágában sincsen benn maradni. Meglepetten tapasztaltam, hogy a garázs, ami az ablakból is nagynak tűnt hatalmas. Méghozzá olyan óriási hogy elfért benne három motor és két kocsi. Kis tányér méretűre nőttek a szemeim. – Tetszik? – kérdezte mosolyogva.

– Ez hatalmas. Persze, hogy tetszik – mosolyogtam. – Majd elviszel motorozni? – bukott ki a számon egy nagyon nagy idiótaság, amit inkább magamban kellett volna tartanom.

– Persze – villantotta ki Colgate mosolyát, amitől majdnem hátast dobtam. – Na, gyere, megmutatom hol laktunk. – mondta és elindult egy ajtó felé. Én viszont megtorpantam a „laktunk” szó miatt. Mi? Mi laktunk? Együtt? A múltban?

„Egy lány járkált föl s alá a házban. Olyan gyorsasággal, hogy az utána szálló tincsei egy hatalmas szőke csíkot alkottak. Olykor-olykor ajkába harapott ugyanis nem tudta, hogy mi legyen a következő lépés. Sarokba szorította őt a tulajdon apja. Zöld íriszei csak úgy villogtak az energiától annak ellenére, hogy már huszonhat órája talpon volt társával együtt. A társa, nevezetesen Simon az ágyában feküdt és érintőképernyős telefonját nyomkodta közben pedig néha elejtett egy aggódó pillantást szerelme felé. Nyugtalan volt Kate miatt, ugyanis nem tudta, hogy túlfogja-e élni a végzetes találkozást, ha elmegy a kijelölt helyszínre. Előbb halna, meg a lányért mintsem lássa, hogy haldoklik. A lány eközben leült arra az ágyra ahol a férfi feküdt.

– Simon… – nézett barátjára, aki a lány hangjára már fel is pillantott telefonja képernyőjéről. – Nem megy. Nincsen ötletem. Meg fogok halni. – mondta ki a számára már száz százalékig biztos ítéletet, amit apja fog a fejére szabni. – Meg fogok halni… - temette az arcát a két tenyere közé és életében harmadjára heves sírásba kezdett. Barátja lerakta maga mellé a telefont és magához húzta a lányt, aki a srácnak szót fogadva a mellkasára hajtotta a fejét. Hajnal volt. A Nap, mint aki ezekre a könnyekre vált volna ezer éve, előbukkant a horizonton, emiatt a szoba rózsaszín és narancssárga színben pompázott. A fiú tudta, hogy a lány túlélő típus, így bizakodva fordult a nap felé, hogy a lány élje túl. Ha ő nem is, a lány igen. Úgy akar meghalni, hogy maga mögött tudhatja barátnője biztonságát. Nem félt a haláltól, mert amióta a lányba szeretett, mindennap átéli a halál közeli élményeket. Kate se félt a haláltól, azonban nem is azért sírt, mert meg fog halni, hanem azért mert tudta, hogy ki fogja a halálbüntetést a fejére szabni. Az apja.”

– Laktunk? – kérdeztem rá ismét a szóra, ami pármásodperce kivert minden agyalágyult gondolatot a fejemből. – Mi? – értetlenkedtem tovább. Simon csak hátrafordult és a komoly tekintettel a szemembe nézett.

– Igen… azonban, – itt elmosolyodott. – majd ezt elmesélem, miután megmutattam a házat. Jó? – kérdezte egy enyhe somolygással a képén. Válaszul bólintottam és elindultam utána. Kinyitotta az előtte lévő ajtót és előre engedett. Egyik pillanatban még nagyon sötét volt a másikban pedig hirtelen a villanyok felkapcsolódtak a lépcsőházban. – Mozgásra bekapcsolódnak – mondta Simon, ezzel megmagyarázva a lámpák automatikus felkapcsolódását. Ha jól számoltam, tizenhat lépcsőfok után egy újabb ajtó következett. Lenyomtam a kilincset, de nem nyílt, tehát ez egyenlő volt azzal a fogalommal, hogy be van zárva. – Itt a kulcs. Kinyitod? – A döbbenettől megint csak bólintottam egyet ugyanis képtelen voltam feldolgozni azt, amit, dolgot, amit egy perce csak úgy totál természetesen mondott nekem. Ha itt laktam volna, akkor úgy, ahogy a filmekben elő kellett volna jönnie az emlékeimnek, amik nem nagyon akartak előbújni. Ez így igazságtalan! Ő mindenre emlékszik! Ő tudja milyen volt gyereknek lenni, én azonban nem tudok semmit! Beszélni, enni, inni, aludni, járni és olvasni tudok. Emlékszek az ízekre meg minden egyéb fontos dologra. Csak arra, nem ami nekem most kéne ezeken kívül! Az emberekre! A szüleimre, rokonaimra! Testvéreimre! Vagy a barátaimra! Az elmúlt tizennyolc évből semmire sem emlékszem. Semmire sem… Arra, ami az elmúlt héten megtörtént arra úgy emlékszem mintha most játszódna a szemem előtt. Miért pont én nekem kellett elfelejteni az emlékeimet?

Belehelyeztem a kulcsot a zárba, majd elfordítottam. Az ajtó egy hangos kattanással jelezte, hogy kinyitottam. Lassan lenyomtam a kilincset és beléptem egy nappaliba. Egy hatalmas előszobába, ami olyan nagy volt, mint a garázs, ha nem nagyobb. Halványkékek voltak a falak… Fapadló volt a lábam alatt, csakúgy ahogy az egész házban. Azonban velem szembe nem a kék árnyalatú fal fogadott, hanem egy négy méterszer négy méteres üvegablak. Mikor jobbra fordítottam a tekintetemet megláttam egy fa csigalépcsőt, ami egy másik szintre vezetett. Amikor viszont balra fordítottam a fejem megláttam egy mini konyhát bárpulttal. Ámuldozva néztem körbe. A szoba közepén egy hatalmas kanapé terpeszkedett két fotellel karon öltve. A színek tökéletesen passzoltak egymáshoz, ugyanis a halványkékhez a sötétkék színű konyha jó választás volt.

– Mutassak valamit? – nézett rám mosolyogva Simon. – Az egész házban ez volt a kedvenc helyed. Ígérem, majd mindent elmesélek, csak hadd mutassam meg. – bólintottam. Átvezetett az egész nappalin, egészen egy barna ajtóig, ami egyáltalán nem passzolt semmihez. Gyönyörű volt már maga az ajtó is, hiszen kilincséről egy bronzbarna, vas borostyán tekergett egészen az ajtófélfáig. Fölemeltem jobb kezemet és végighúztam rajta, hátha majd eszembe jut valami, de a beugró emlékek száma egyenlő volt a nullával. A kezem végül a kilincsnél állt meg. Lassan lenyomtam és kitártam az ajtót. Egy kerek szoba volt az túloldalán ablakok nélkül. Talán ez volt az egész szobának a hátránya. A falak színe halvány barna volt és egy csillár világította be tökéletesen a helyiséget. A falak polcokból álltak, amelyek tele voltak könyvekkel. A szoba közepe pedig be volt „süllyedve” kör alakban. Besétáltam a könyvtárszobába és leszökdécseltem a süllyedésbe vezető három lépcsőfokon, majd ledobtam magam a kör alakú mélyedésben található kanapé szerűségre. Igazából mondanám díványnak, ugyanis az egész mélyedést körbe érte, vagyis olyan volt, mint egy gyönyörű sötétbarna színű félkör alakú kanapé, ugyanis azért nem volt teljes kör, mert hagyni kellett helyet a lépcsőnek is. Ha tényleg itt laktam Simonnal, akkor tényleg ez lehetett a kedvenc helyem.

Törökülésbe ültem le, majd megvártam, amíg a társam meg nem érkezik mellém. Égszínkék íriszeibe néztem a csillogó szemeimmel és elhatároztam, hogy ki fogom magamról kérdezni. Leült mellém és keresztbe tette a lábát.

– Most ki fogsz kérdezni? – kérdezte egy sóhaj kíséretében. Bólintottam…