First Book ~ Chapter 3

Sziasztok! Meghoztam a harmadik fejezetet, így késő este. Remélem tetszeni fog! Írd le hogy tetszett! Jó olvasást! 

Ha azt mondanám, hogy egy hete poshadtam ebben a nyomorult kórházban és ebben a borzalmasan és őrjítően fehér szobában, nem túloznék. Ugyanis a megőrülés határánál álldogáltam teljesen egyedül. Senki sem jött látogatóba. Egy nyomorult emberkét se érdekelt a sorsom a dokin kívül. Így ha szépen szeretnék fogalmazni kezdtem ideges lenni, főleg amiatt, hogy már teljesen jól voltam. Semmi problémám vagy panaszom sem volt. Minden egyes áldott nap, a múltam után való kutatásból huszonnégy órát vett el. Minden perc, amit e fehér falak között töltöttem el, hatvan másodpercet vett el az életemből. Se Davet, se Lizziet nem láttam az óta a nap óta, amikor belőtték a szobám ablakait. Egyedül voltam. Magányos és elkeseredett…

Arcomat a kezeim között temettem el, majd szép lassan kezdtem beletörődni abba, hogy egy senki vagyok. Egy senki, akinek nincsenek barátai, nincsen családja se semmije, ami egyáltalán a múltjához kötné. - Kate Sweet vagyok emberek és elmondom, hogy én vagyok a világ legszerencsétlenebb embere. - gondoltam magamban, megint, mint a héten már sokszor. Fáradtan pillantottam körbe a szobán, amit a napokban már úgy kielemeztem, hogy néha még azt is észrevettem, hogy a polc tetején egy porszemmel kevesebb lett. Esténként pedig soha nem tudtam normálisan aludni ugyanis minden egyes álmomban futottam. Menekültem, rohantam, szaladtam… és így tovább, és így tovább… Viszont két dolog azonos volt minden álmomban. Az, hogy valakik elő menekültem és az, hogy egy papírt szorongattam a kezemben. - Vajon ez is a múltam egyik része lehetett? Vagy csak beképzeltem magamnak megörülésem közepette hogy legalább legyen valamire támaszkodnom? Nem tudom. De egy dolgot azonban megállapíthatok, bárhogy is legyen ez az első dolog, amire úgymond, támaszkodhatok, tehát nem szabad eltolnom magamtól azt a lehetőséget sem, hogy talán tényleg megtörtént velem. – elmélkedtem. Majd a gondolatmenet végeztével, karikás szemekkel pillantottam ki a szoba egyetlen ablakán. Dél fele járhatott az idő. Biztosan meleg lehetett, mert nyár van és mivel hét ágra sütött a nap egyetlen vágyam az volt, hogy hadd szabaduljak ki ebből az ocsmány fehér színű falak közül és hadd szippantsak friss nyári szellőt az orrommal, hadd érezhessem az arcomon a nyári nap égetően kellemes sugarait. Vágyálmaimból az ajtó becsukásának hangja ébresztett ki. Lassan tekintettem az ajtó felé fordítottam olyasmi gondolattal, hogy biztosan megint a doki. Azonban csalódnom kellett megérzéseimben, mert nem a doktor úr állt az ajtó mögött, hanem valaki más. Valaki nagyon más.

Ő volt az. Biztos voltam benne. Az arca, a haja, a szeme és úgy az egész lénye megmaradt a fejemben, így olyan volt, mint akkor. Akkor, amikor megmentett.

Egy pillanatig semmi más nem volt a fejemben csak az ő szeme.  A nagyon szép kék írisze, mely fényt varázsolt az unott kórházi szobámba. Mosollyal a képén lépett közelebb az ágyamhoz, vagyis inkább hozzám. Minden egyes lépés egy koppanással kezdődött. Minden koppanás után egyre gyorsabban kalapált a szívem. Bár kinek nem dobogott volna hihetetlen gyorsasággal, ha Őt látja maga előtt? Szeméhez passzoló ingében pompázott, barna haja pedig szél fútta volt. Lenyűgözött… - Várjunk csak! Mégis miket beszélek én? Egyáltalán miért vagyok ennyire tőle a padlón? Hiszen még a nevét sem tudom! Lehet, hogy valami rokonom én meg itten nyáladzok utána? Fúj… Már magától a gondolattól is végig fut a hátamon a hideg! – tértem észhez, természetesen csak magamban. Mire megint visszakerültem a Földre addigra már mellettem állt.

– Emlékszel rám? – szólalt meg mély bariton hangján, melytől a tüdőm hirtelen összeszorult, annyira, de annyira gondoskodóan hangzottak. Igaz csak két szó hangzott el szájából mégis mintha egy egész regény olvasott fel. Óvatosan felpillantottam rá, emiatt kissé remegni kezdett a kezem, ugyanis észrevettem az arcán lévő kis gödröcskét, ami a nagy mosolygástól keletkezett.

– Azt hiszem igen. – gondolkoztam el. De csak egy pillanatra, mert egyből visszatért belém a magabiztosság azzal kapcsolatban, hogy én bizony tudom, hogy ő volt ott akkor, amikor szükségem volt rá. Egy pillanat alatt mosolya vigyorgássá változott át majd közelebb hajolt hozzám. Egészen közel a fülemhez majd halk suttogásba kezdett, csak úgy, mint Dave. De az övé más volt. Szeretett teljes. Abban a pillanatban még a lélegzetem is elállt.

– Tényleg emlékszel? A baleset előttről is? – kérdezte kellemes férfias hangján, majd visszahajolt az eredeti pozíciójába, ahonnan már láthattam, hogy eltűnt a mosoly az arcáról és helyette egy komoly és felelősségteljes arc nézett vissza rám. Válaszul, mivel annyira elragadott a látványa csak megráztam a fejem, majd szép lassan ülő pózba tápászkodtam fel. Ő pedig az ágyam mellé tolt egy széket. – Akkor ez hosszú lesz. – sóhajtott és leült elém. Én pedig az eddig rendezetlen ülésemet, törökülésbe szedtem össze. Nem tudtam, hogy mégis ki ő, de legbelül valahol mélyen mégis tudta, hogy ismerem, ismertem így úgy döntöttem, hogy érdemes végig hallgatnom. – Nos… Ne haragudj meg, de ez számomra kicsit furcsa. Mármint. Eddig ismertél, most meg semmit sem tudsz rólam. – mondta szemembe nézve egy halvány, de mégis elkeseredett mosoly kíséretében. – Az égvilágon semmit. – motyogta már inkább magának az ágyam szélére nézve. – Na, jó. – erőltetett mosolyt a képére. – Kezdjük az elején. Simon Weer a nevem. (ejtsd: „Szájmon Vír”) – a neve elmondása után egy ideig elhallgatott majd halkan hozzátette. – De itt sajnos ennél többet nem mondhatok. – Legalább már a nevét tudtam. Simon ugye bár.

Fölállt a székről, majd komótosan arrább rakta. Miután a szék visszakerült oda ahonnan két perce vette el, újra belenézett zöld szemembe.

– Nekem viszont mennem kell. – búcsúzott. Már kezdtem belegondolni abba, hogy megint ülhetek, egy teljes hetet mire ő megint meglátogat „fehér börtönömben”. – Ha akarsz, velem tarthatsz. – tette hozzá egy bizakodó mosollyal arcán. Vagyis teljes mértékben annak tűnt. Ki tudna innen vinni? Hm… Nem is hangzik olyan rosszul.

– Mégis hogy gondolod ezt? Mármint két dolgot tudok rólad. – néztem merészen félelemmentesen a szemébe. – Az egyik az, hogy egy héttel ezelőtt megmentettél, vagy legalább is ott voltál velem akkor amikor, gondolom megtörtént ez a baleset, vagy mi. – Megnéztem arcát, hogy megbizonyosodjak róla, hogy igaz volt e a feltevésem miszerint nem rossz az arcmemóriám így meg tudom jegyezni őt még félholtan is. Tekintete azt bizonygatta nekem, hogy bizony helyesen gondoltam, így folytattam. – A másik a neved, amit az előbb osztottál meg velem. Simon. – tettem hozzá kicsit nagyobb hangsúllyal a keresztnevét, amit egy életre megjegyeztem. Simon Weer. Még mielőtt bármit mondhatott volna hozzátettem. – De valamiért hiszek neked. Vagyis bízom benned és tudom, hogy ismertük egymást azelőtt is mielőtt elvesztettem volna az emlékeimet.

– Örülök, hogy újra elnyertem bizalmadat Kate. – mosolygott. Újra, mi? Számomra egyre biztosabbá vált, hogy tényleg ismerem ezt a fazont. Viszont csak egy dolog röpködött ide-oda a megérzéseim között. Még pedig az, hogy mi van, ha ismer, de ő a „rossz”? Vagy még rosszabb, mi van akkor, ha nem is ismer csak emberkereskedő? – Látom, azért mégse bízol bennem százszázalékosan. Bár ha jobban belegondolnék a szituációba, akkor én is ugyanezt tenném. Viszont dönts úgy, ahogy szeretnél. Amint látod, nem kényszerítelek. Én csak azt szeretném, ha újra mellettem lennél. – mondta egy enyhe szomorúsággal az arcán. Amin látszott, hogy őszinte volt. Azonban ez a „újra mellettem lennél” szöveg kicsit meglepett. Ennyire közel állhattunk egymáshoz? Vagy talán több? Szerettem? De az is elképzelhető, hogy ezt csak azért mondta, hogy menjek vele. Nem tudom. De bíztam benne.

– Veled megyek. Viszont nem lesz feltűnő, hogy ebben a kórházi ruhában vagyok. – utaltam enyhén a szememmel a ruhámra, ami csak ugyan elég nagy gyanút fog kelteni az emberekben, méghozzá azt hogy bizony én innen szökni fogok.

– De éppen ezért hoztam ezt. – nyúlt bele oldaltáskájába (amit mellékesen, de eddig észre sem vettem mivel lefoglalt gyönyörű szempárjának a bámulása) és elővett egy fekete farmert. Egy szürke pulcsit és egy szintén sötétebb színű pólót, ezek mellé pedig egy tornacipőt és egy barna színű parókát. Legutoljára pedig egy pár zoknit rakott az ágyamra. – Öltözz át! – utasított úgy, hogy még mindig bámult. Komolyan azt akarja, hogy előtte öltözzek át? Na, nem…

– Már megbocsájts, de én most beviszem ezeket a mosdóba és ott öltözök át. – biccentettem a szobámba lévő egyetlen egy ajtó felé, ami nem a bejárat volt. Simon először furcsán nézett majd megértette célzásomat, így utat engedett nekem én pedig fölényesen bevonultam a vécébe.

 *** 

Miután nagy nehezen fölvettem a ruhákat, amiket hozott, vagy öt percig bajlódtam a parókával mire feltudtam, venni. A levedlett limitált kórházi darabokat beledobtam a fürdőkádba, hogy még véletlenül se kelljen többet hozzájuk érnem. Mielőtt még kimentem volna az ajtó túloldalán váró személyhez ellenőriztem, hogy nem nézek e ki brutál hülyén. Hát nem néztem ki úgy sőt… Jól áll a barna haj is. Kinyitottam az ajtót és tekintetemmel végig suhantam a szobán egészen addig, amíg meg nem pillantottam az ágyamon ülő Simont.

– Jól nézel ki. – bókolt, amit kicsit kipirulva fogadtam. – Na, gyere ide! Beteszem a barna kontaktlencsét. – mutatott az ágyra. Pontosabban maga mellé. Ha tévedésem nem csal pipacsvörössé vált az arcom és úgy sétáltam és ültem le mellé. Miközben berakta a két átlátszó „üvegdarabot” addig igen közel voltunk egymáshoz és nem kell mondanom egyre vörösebb lettem minél közelebb hajolt hozzám. Miután befejezte, érdeklődő tekintettel pillantott felém. – Meleged van? – kérdésére csak jobban elpirultam így már az új tornacipőm orrát vizslattam nagy hevesen mintha valami érdekes lenne rajta.

– Kicsit. – füllentettem.

– Akkor nem lesz jobb kint se. Nagyon meleg van. – halványan elmosolyodott. – Na gyere, kiszabadítalak innen téged!