First Book ~ Chapter 2

Örülnék neki, ha leírnád mit gondolsz a blogomról! :) Jó olvasást! 

Egy pillanat alatt levettek a kórházi ágyról és egy hordágyra pakoltak át. Én eközben ide-oda kapkodtam a döbbent tekintetemet ugyanis a szó szoros értelmében nem tudtam, hogy mégis mi a Szent Isten folyik itt. A nő, vagyis inkább lány, mert velem egyidős lehetett, parancsokat adott embereinek. Határozottnak és keményszívűnek tűnt. Harcias tekintete egy csöpp meghátrálást sem mutatott az „ellenség” felé. Ha én lettem volna az ellenfele tuti be paráztam volna tőle, ugyanis szemeiben halványan öldöklési vágy csillogott. Hosszú vörös fürtjei egy erősen meghúzott copfba voltak kötve. Ruhája egy rendőr ruhához volt hasonló azonban nem kék volt, hanem fekete és ezzel valahogy kitűnt a társaitól. Mivel komolynak és elszántnak tűnt egy pillanat alatt megállapítottam, hogy a sötétebb színű ruha nem csak díszként van rajta. Magasabb rangú lehetett a többi csendőrnél. Miután elhelyezkedtem a hordágyon újabb és újabb lövések érkeztek a szobába az ablakon keresztül. Minden egyes durranást egy pislogás követte a részemről. Miután az utolsó épp üveg is szilánkokra tört szét egy lövés miatt, elkezdtek kitolni a helyiségből. Az első egy méter után megálltunk és a srác, aki ki akart vinni a vörös hajú felé szólt.

– Liz, hova vigyem? – A „Liz” nevezetű nőszemély unott tekintettel bámult a mögöttem álló, szintén velem egy korú, vagy talán egy-két évvel idősebb pasira. A srác nem nézett ki rosszul, sőt… Elképesztően helyes volt. Kék íriszei a nőt bámulták, miközben tekintete rendületlenül komoly és fagyos maradt. Barna haja fel volt állítva, így látszódtak a homlokáról lecsöppenő izzadság cseppek. Kék egyenruhája tökéletese passzolt szemeihez, mivel mind a kettő ugyanolyan színben pompázott. Mielőtt a vörös válaszolt volna neki, rám pillantott, így mivel én riadt képpel őt bámultam, tekintetünk találkozott. Elengedett egy enyhe mosolyt, amitől nekem is mosolyognom kellett, majd visszafordult Liz felé, aki éppen most parancsolt rá az egyik fekete hajú osztagtagjára, hogy siessen már kifele. Miután a nő újra a srác felé nézett, tekintete ingerülté vált.

– Dave! Hányszor mondtam már, hogy ne szólíts Liznek? – Arcára vérfagyasztó mosoly terült szét, amitől kirázott a hideg. – Vidd egy olyan helyre ahol nincsen ablak vagy semmi olyan, amit be lehetne lőni egy ilyen szar kis pisztollyal. – nézett az ablak felé, ahonnan már egy kis ideje sem jött be lövés. – Vagy golyóálló ablakos szobába. Elvileg a doki már intézkedett egy ilyen szoba iránt az emeleten. Ki lesz írva a neve az ajtóra. – A férfi, nevezetesen Dave, bólintott és kiiramodott az ajtón. A folyosón nagyobb pánik volt, mint a szobámba. Az emberek rémülten bámultak engem és olyan szavak hagyták el ajkukat, amiket igazán meglepődtem. „Itt van? Ő az? Meg fog ölni minket is?” Minket is? Is? Mi az, hogy is? Öltem volna meg már embereket? Nem… Valakivel biztosan összetévesztenek. Én nem öltem még embert.

Az embertömeg, ami a folyosón sorakozott döbbent tekintettel követte utamat a szobámtól egészen a folyosó legutolsó ajtójáig, amin egy fehér papírra nagy fekete betűkkel rá volt nyomtatva, hogy: KATE SWEET. Kate Sweet ízlelgettem a nevemet, ami most már nem is tűnt annyira idegennek, talán azért mert megszoktam, hogy valahogy neveznem kell magamat… Dave kinyitotta az ajtót és begurított a halványkék falú szobába, ami feleakkora volt az előzőnél. Az ajtóval szemben az új ágyamat találtam, amellett pedig egy szokásos éjjeliszekrényt láttam. Az ágy melletti falon egy ablak volt, amiről megtudtam Liz szavai alapján, hogy bizony ez golyóálló. Miután Dave beljebb tolt baloldalt megpillantottam egy ajtót. – Biztosan a fürdő. – gondoltam magamban. Ezeken kívül még pár „művészi alkotás” helyezkedett el a falakon, de több érdekes nem is volt a szobában. Amikor megérkeztünk az ágy mellé, elengedte a hordágyat és mellém lépett majd, közelebb hajolt az arcomhoz, majd a fülem mellett megállt és éreztem leheletét a nyakamnál, ami forró gőz formájában csapódott le bőrömön. A közelségétől kirázott a hideg és azt sem tudtam abban a szent minutumban, hogy mégis mihez kezdjek ezzel a szituációval.

– Rég láttalak. – csak ennyit suttogott a fülembe igazán szenvedélyes hanggal, majd kiegyenesedett és vigyázzállásba vágta magát az éppen betoppanó Liz előtt, aki erre csak legyintett és egy „Hagyd a fenébe a formaságokat.” mormolt el az orra alatt. A nő fogott egy széket és ledobta az ágyam mellé majd komótosan ráült és rákönyökölt a háttámlájára.

– Nocsak, nocsak… Ki látnak szemeim? Csak nem drága Sweet barátosnémet? – mondta undorodva, de mégis sajnálkozva. Válaszul értetlen tekintetet vágtam, mert ötletem se volt arról, hogy ki lehet ő vagy arról, hogy mi hol vagy mikor találkozhattunk volna. Sőt még arról sem, hogy ki lehet ez a Dave és arról sem, hogy miért babonázott meg a közelsége. Velük meg soha az életbe nem találkoztam, de ha mégis arra egyáltalán nem emlékeztem. Ijedten Davere pillantottam aki Liz háta mögött összehúzott szemekkel figyelte minden mozdulatomat. Kellemetlenül néztem szembe a nővel, akinek szemében szánakozás tükröződött.

– Sajnálom. Nem ismerem önt. – ráztam meg a fejem még ezzel is nyomatékosítva azt, hogy voltaképpen én még soha nem láttam mióta elvesztettem az emlékeimet. A vörös hajú sóhajtott majd lehajtotta a fejét és kacagni kezdett. Összeráncoltam a szemöldökömet e furcsa jelenet láttán. Mire Liz abbahagyta a rázkódást addigra én már a kék plafont vizslattam.

– Szóval mégis csak igazak a hírek azzal kapcsolatban, hogy nem emlékszel semmire. – meredt komoly tekintettel rám. Bólintottam. Halkan magamban megjegyeztem, hogy nagyon fura, hogy tegez, amikor én magáztam őt.

– Miért? Lenne valami olyan dolog, amire emlékeznem kéne? – vágtam be az ártatlan semmit nem értő képet. Ami végül is teljesen igaz volt. Nem értettem, hogy mégis milyen dolgot követhettem el, hogy ezek történjenek velem. Nem ismertem senkit, nem emlékeztem semmire, se Davere, se rá se senkire. Az első emlékem az az, hogy balesetem volt. Na meg ő. De ezen kívül az emlékeim helye egy légüres térrel voltak egyenlő tartalmúak.

– Legalább a nevemet jegyezd meg! Lizzie Ryan. – mondta erőteljesebb hangsúllyal a nevét majd fölállt és szapora léptekkel megindult a szoba kijárata felé. De még mielőtt kilépett az ajtón mondókájához még ennyit hozzátett. – Hallani fogsz még rólam. – és azzal becsapta az ajtót. Meglepett pofával figyeltem a félelmetes kiviharzását. Dave komótosan hátát fordított nekem és követte elődjét és eltávozott a szobából, még hozzá köszönés nélkül. Udvarias mit ne mondjak. Az ajtóban azonban miután kilépet és eltűnt látótávolságomból a doktor úr jelent meg.

Miután a doki és még pár férfi átrakott a hordágyról a kórházi szobaágyba, a doktor úr még rákötött az infúzióra meg ilyenek. Kérdezgetett tőlem dolgokat. Hogy volt e rosszul lét miközben kihoztak a szobából vagy azután? Meg az, hogy emlékszek e valamire a múltamból? Mind a kettőt heves fejrázás kísérte a részemről. Majd elvégzett pár vizsgálatot rajtam, hogy biztosan stabil legyen az állapotom. Egy olyan órán belül távozott köreimből és magamra hagyott a gondolataimmal. Ki lehetett ez a srác? Dave… Nem rémlik a neve se semmije. Se az arca se a hangja. Semmi. Azonban ha elkezdek jó erősen gondolni Lizzie arcára valami beugrik. Egy emlékfoszlány, ahogy sír. Ismerős volt nagyon az arca, de más nem. Lizzie Ryan mi? Megjegyeztem egy életre. Becsuktam a szemeimet, hogy ne gondolkozzak ilyenekről, és hogy eltereljem a figyelmemet a két előbb említett személyről. Sikerült is azonban egy harmadik személy villant át a meglévő emlékeim közül. A szemei, az arca, a szája és mindene beleivódott elmémbe oda ahonnan soha ki nem szabadul. Ő mindenkit felülmúl. Ott volt velem és megszorította a kezem. Ő az én megmentőm, azt hiszem. De még ebben sem vagyok biztos. Lehet, hogy egy ellenségem. Nem tudom. De majd megtudom. Idővel!